2017. február 25.

2. // Hajt a kíváncsiság

Hiii,
Omg, hello a második résznél! Tök furcsa, egész régen volt már, hogy ezt a részt írtam, hehe. :) Írjátok majd meg, hogy tetszett! De azt is, hogy hogy vagytok meg minden, mert érdekel, akár itt, akár a FB csoportban, tényleg! 
Mellesleg aw, köszönöm az előző rész alá érkezett két kommentet, nagyon aranyosak voltatok! Örülök minden visszajelzésnek, igazán ne fogjátok vissza magatokat! Így, visszaolvasva szerintem nem lett egy rossz fejezet, úgyhogy omg már nagyon várom, ti mit fogtok róla gondolni!:D Kicsit mégjobban megismerhetitek Taylort és Liamet, én magam a rész vége felé nem bírtam megállni mosolygás nélkül, de hát nem is tudom. :D Na jó, nem is húzom tovább a szót, szall jó olvasást! :) xx



//Taylor N.
-            Kaci, mit vegyek fel? – léptem ki a szobám ajtaján, testemet csupán egy fehér alsónemű-szett fedte. A barátnőm, előtte nem voltam szégyellős, de miért is lettem volna? A bugyi-melltartó kombó kiköpött ugyanolyan volt, mint a bikini, és volt, hogy egy forró nyári napon abban flangáltam a városban. És fix, hogy nem Kaci lesz az, aki előtt elkezdem takargatni magamat! – gondoltam.
-            Valami… valami olyat, ami alapban nem kerülne a kezedbe, mégis királyul áll rajtad – sétált mellém, kezében a bögréjével, majd amikor megfordulva a szekrényem felé igyekeztem, ő egy szó nélkül követett. Bent törökülésbe vágta magát a szőnyegemen, és úgy nézett fel rám. – Akár egy sima ing-farmer párosítás is megteszi. Mit is mondott a néni?
-            Grace? – kérdeztem vissza a megerősítés kedvéért. Na meg azért is, mert egyelőre még nem igazán tudtam szavakba önteni a hallottakat. Vagyis persze tudtam volna, csak épp nem volt hozzá elég sok kedvem.
Míg a reakciójára vártam, kiemeltem egy ruhát, de amint megláttam, azon nyomban vissza is akasztottam. Nem hittem, hogy abban a ruhában kellene megjelennem az első találkozáson, amiben anno elcsábítottam Rayt. Bár, ha nála láthatóan megvolt a sikere…
Nem! Ennél érettebbnek kell lennem, gondoltam. Grace külön figyelmeztetett, a fia, aki miatt találkozunk nem kispályás, igencsak szigorú. A gondok nálam ezen a ponton kezdődtek. Nem bírtam, ha valaki karót nyelt. Mint ahogyan azt sem, ha nem magyaráztak meg valamit. És jelen pillanatban tudatlan voltam, ugyanis drága régi nevelőnőm nem adott semmi támaszpontot, csupán azt, hol találkozzunk s, hogy ki miatt. Semmi egyebet. És ez egy kicsit bosszantó volt a számomra.
Kivettem a következő kezem ügyébe kerülő inget, s ezen már elgondolkodtam. Szemmagasságba emeltem, és úgy mustráltam. Döntésképtelen voltam.
És ez különös, mivel nem voltam kifejezetten az a fajta lány, aki annyira megválogatná, miben lép ki az utcára.
A legelső kezem ügyébe kerülő cuccot is képes voltam felvenni, figyelembe véve, mindegyik ruhámat szerettem, hiszen azért is tartottam meg azokat, s nem adományoztam egy alapítványnak!
-            Mhm – helyeselt a barátnőm, és beleivott a forró csokijába. Aztán, mikor meglátta a farmer inget, annyira hirtelen akart felugrani és a felső mellett érvelni, hogy majdnem kiköpte a barna folyadékot. – Ez az! Vedd fel, én keresek hozzá egy farmert meg cipőt!
-            Szerintem az menne nekem is – nevettem fel röviden, de látva elégedetlen tekintetét, inkább ráhagytam, és ráérősen kigomboltam a farmering gombjait, melynek farmer textúrája volt, s össze-vissza emojikat viselt magán. Nem tudtam, hol szedtem ezt össze, mivel nem kifejezetten az én stílusom volt, de kedvet kaptam hozzá, hogy felvegyem, úgyhogy nem is haboztam.
Az egész alakos tükör elé állva mértem végig magamat, amíg Kaci a szekrényem legmélyén turkált, s magában magyarázott.
Elmosolyodtam, majd megkérdeztem:
-            Feltűrjem az ujját vagy ne?
-            Ne! – Olyan elánnal válaszolt, s ugrott ki a gardróbomból egy időben, hogy hátráltam egy lépést. Aztán muszáj volt felnevetnem. Arcéléig érő szőke haja szét volt túrva, kipirult és a pólója felcsúszott, ahogy nyújtózkodott, hogy elérje az egyébként nem sűrűn hordott darabokat. Direkt hátra lettek rakva, de persze, hogy Miss Martin azokat akarta rám aggatni! – Különben mégis miért szenvedtem ennyit?!
-            Két perc ment kárba az életedből, brühü – gúnyolódtam biggyesztve, aztán karomat kinyújtva kértem a kezében tartott két farmert. – Legyen ez!
-            Szerintem a másik – jegyezte meg. Rávezettem pillantásomat, erre megvonta vállait. – Jobb lesz az összhatás! – Hittem neki, és nem csak azért, mert a szerkesztőségnél, ahol dolgozik, övé volt a divat részleg. Bíztam az ízlésében, bár nehéz szívvel engedtem el a másik darabot, amit aztán gondosan összehajtogatott, és visszatett a helyére.  – Na, gyorsan ebbe is gyűrd bele magad, és utána jöhet a bakancs!
-            Azt is találtál? – kérdeztem némileg nyögdécselve, ahogy próbáltam belerázni magam a nadrágba. Ugráltam és dülöngéltem, nyújtózkodtam, míg végül sikeresen felhúztam a cipzárt és begomboltam a kis gombot is. – Ing betűrve vagy inkább ki?
-            Mindenképpen ki, duh! – nézett rám olyan tekintettel, mintha minimum hörcsögöt gyilkoltam volna. – Csak a topot tűrhetjük be! Inget csak néha-néha… Esetleg elöl egy picit. Póló esetében szintúgy. Nő vagy, Tay. Tudnod kellene öltözködni!
-            Héhéjj – állítottam le kacarászva, és feltartom a kezemet. – Én nagyon is tudok öltözködni. Meg van a saját stílusom, és sajnálom, ha az nem feltétlenül a te ízlésednek megfelelő.
-            Nem ezt mondtam, nyugi. Na. Zokni majd bakancs – adta egymás után a kezembe az említett darabokat, majd felvette a kutyás bögréjét a komódról, és elhagyta a szobát. Megráztam a fejem. Szórakoztató volt ez a kis szópárbaj, mégsem örültem a végkifejletnek. Aztán, ahogy lepillantottam a tenyeremen pihenő dolgokra, hangosan felröhögtem.
-            Jó választás!
-            Tudom – kiáltotta vissza Kaci dallamosan, hosszasan elnyújtva az „o” betűt. Imádom.

Majd’ másfél órával később, amikor kiszálltam a CJ 5-ös Jeepemből, nem is kellett körbenéznem; egyből kiszúrtam a régen látott dadámat, amint unott arckifejezéssel, egy újságot lapozgatva ücsörgött a park egyik szélső padján. Körbenéztem, mert meghalni azért mégsem akartam, aztán átgaloppoztam az úttesten. Pont Grace előtt álltam meg és izgatottan vártam, hogy felemelje a fejét, és észrevegyen. Semmi pénzért nem változtatnám meg a terveimet.
Aztán, amikor ez megtörtént, olyan széles vigyor terült szét az arcán, hogy már attól féltem, szét is reped. Persze ez orvosilag lehetetlen.
-            Drágám! De örülök, hogy eljöttél! – Az összehajtogatott napilapot maga mellé helyezte, majd felállt, és olyan erős, meleg ölelésbe vont, amitől őszintén meglepődtem. Mennyi erő van ebben a nőben! – Hogy vagy, Taylor?
-            Köszönöm, jól. Neked hogyan alakulnak a napjaid?
Grace csak legyintett egyet. Felvontam a szemöldökömet, miközben leültem mellé, s a táskámat kettőnk közé helyeztem, hogy szem előtt legyen.
-            Mind ugyanolyan. Tudod, hatvan után az ember ne számítson fergeteges izgalmakra, már ami a minimálison túlmegy – magyarázta, miközben tudtam, az ellenkezőjét gondolta. Mindig hangoztatta, egy nőt ne a kora határozzon meg, hanem hogy mennyinek érzi magát. És erre a mondatára mindig fel is néztem. Rettentő okos nő, rengeteg élettapasztalattal és elvvel.
-            Ha egy kis izgalomra vágysz, gyere velem haza! Ott garantált a váratlan!
-            Meghiszem azt, kicsim – kacagott fel, és a hangra elmosolyodtam. Örültem, amiért ilyen könnyen el tudtunk beszélgetni, bár magamat ismerve már nem is kellett volna meglepődnöm. Elég hamar megtaláltam az emberekkel a közös hangot, hát még ha az a bizonyos ember az egyik legkedvesebb személy az életemben!
-            És hogyhogy felhívtál? Mármint… Honnan szerezted meg a számomat? – érdeklődtem, bele a közepébe. Csak, ahogy szoktam.
-            Telefonkönyv. Hidd el, nagyon hasznos egy dolog az!
-            Abban biztos vagyok – nevettem, és miután lekaptam magamról a fekete bőrdzsekimet, hátradőltem a padon. Élveztem a lágy szellőt, mely finoman elérte az arcomat, a gyér októberi napsütésről már nem is beszélve, és a hátam mögül jövő madárcsicsergéseknek is hálát kellett adnom. A Capitol park szombatonként hozta a formáját, és annyi élőlényt fogadott magába, amennyire csak képes volt. Persze máskor is, de ma, a hét hatodik napján ez valahol külön feltűnt. – Kérdezősködhetek? Nem lenne baj? Olyan régen találkoztunk, Grace, biztosan rengeteg dolog történt mindkettőnkkel… Te Miamiban élsz, tényleg! Milyen volt az út? Hogyhogy éppen erre jártál?
-            Kérdezhetsz, Tay, persze! Azért vagyunk itt most, drágám. Hogy behozzuk a kimaradt időt – simított végig a karomon, és barátságosan, szeretettejesen elmosolyodott. Én pedig hirtelen azon kaptam magam, hogy már nem is voltam rá mérges, amiért anno otthagyott, egyedül a szüleimmel, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Mindaddig téves álomban ringattam magam, miszerint az ő hibája volt minden, ami akkor történt. Köztem és a szüleim közötti, a magánéleti problémáim és minden egyéb az ő számlájára íródott akkor, hiszen tinédzser voltam, aki önmagán kívül mindenki mást hibáztatott a tulajdon hibáiért, azonban ebben a pillanatban bizony rá kellett jönnöm: az, hogy ő akkor nem engem választott, mindkettőnknek jót tett.
Mondjuk.
Az elkövetkezendő másfél órában csak úgy dőlt belőlünk a mondanivaló, kicsit sétálgattunk is a park területén és teljesen olyan érzésem volt, mintha csak az egyik barátnőmmel trécselnék, és nem egy lényegében vérségileg ismeretlen, de annál jobban szeretett hölggyel. Megtudtam, a fiával és annak lányával él jelenleg, a saját házának ajtaját csak néhanapján látja. Azért jött Sacramentóba, mert különleges osztálytalálkozóra volt hivatalos a késő délutáni órákban, és ezt mulatságosnak véltem. Én, aki még csupán öt-hat éve fejezte be a gimnáziumot eddig egyetlen ilyen alkalmon sem vettem részt – nem tudom, lehet nem volt, de megeshet, hogy csak elfelejtettek értesíteni. 
Hangosan nevettünk, én csak a formámat hozva – értve ez alatt a szamarakat megszégyenítő kacajt –, de Grace sem sokkal szolidabb kiadásban adta elő magát. És ez feldobta a hangulatomat, pedig nem nagyon hiszem, hogy lehetett még hova.
Csakhogy a fesztelen beszélgetést követően Grace egyből a mély vízbe dobott. Egy olyan témára tért rá, mely egy pirinyót hirtelen csapott fejbe.
-            Mit gondolsz egyébként, drágám, tudnál vigyázni egy négy éves kislányra?
Elhúztam a számat.
-            Nem igazán értetem meg magam a kisgyerekekkel, az a nagy büdös helyzet. – Ez sajnos tényleg így volt. Valahogy távoliak voltak nekem, de nem zavart különösebben, mert nem terveztem a közeljövőben anyává válni, a közeli ismeretségi körömben nem is volt még kisbaba, úgyhogy tökéletesen eléldegéltem nélkülük. De azért mégis, egy picit eljátszadoztam az elmélettel.
Hiszen a gondolat, hogy én egyszer más gyerekére fogok vigyázni, azt hiszem, talán három éves koromban fogalmazódtak meg bennem először. Imádtam babázni, a szüleimtől sokat is kaptam, lényegében lekenyerezésként, mára már rájöttem, így hát tökéletesen elvoltam a saját kis világomban egészen addig, míg ovis nem lettem, mivel akkor beköszöntött a dackorszak, és megtiltottam magamtól a játékokba fojtott örömöt pusztán azért, mert Daisy néni gyerekesnek nevezett. Gyerekesnek hívott egy alig három éves GYEREKET. Megáll az ész és ácsorog! Honnan jutott ez egyáltalán eszébe?! Máig nem tudom, de mivel már nem volt rá sok esélyem, hogy találkozzam vele, nem is igazán foglalkoztatott a téma. Hiszen baromság az egész!
Már majdnem öt éves voltam, mikor újra felötlött bennem a gondolat, én akkor is imádok babázni, és nem érdekel, ki mit gondol! A nagybátyám tanított erre a látásmódra, és be kell vallani, nagyon jól tettem, hogy rá hallgattam, és nem anyámra, akit bár rettentően szerettem, mégsem olyan értékrendet állított fel, mint azt illő lett volna. Nagy házban éltünk, a szüleim keveset voltak otthon, sokat dolgoztak – vagy más szóval mondva munkagürük voltak, megszállottak a mai napig! –, és én már majdnem elsős kisiskolás voltam, mikor új dadát kaptam. Otthon tanult velem, noha az okát, azt nem tudtam, mert én szerettem volna iskolába járni, mint a korombeliek. Muris dolognak tartottam, de meg voltam elégedve azzal, amim volt. Mást egyébként sem tehettem volna…
Akkor.

Hamar összeszoktunk Grace-szel, én megszerettem, ő nevelt, megnevettetett, s a helyes útra terelgetett. Kirándultunk, vásároltunk az egyáltalán nem közeli piacon, rajzoltunk és sokat mókáztunk. Tanultam tőle rengeteg mindent és úgy szerettem, mint a sosem ismert nagyimat. Ragaszkodtam hozzá. Néha-néha – rendben, hála az égnek sokszor – pedig a játékra is rá tudtam venni, amikor éppen nem kellett nekem ebédet készítenie, esetleg feltakarítani a tényleg véletlenül behozott piszkot. Mivel voltam olyan elvetemült, hogy eleget tettem Grace kérésének, és kimentem a kertbe játszani, miután megágyaztam, s addig ő megfőzte az ebédet. Aztán persze megkaptam a magamét… Kövezzetek meg, de mikor beléptem a hidegből a fűtött lakásba, nem az volt az első és legfontosabb dolgom, hogy levegyem a csizmámat, hanem az, hogy felmelegítsem a szomszéd lánnyal való hógolyózástól lefagyott ujjperceimet, amiket egyáltalán nem éreztem, és ez picit megrémisztett. Hamar kibékültünk, mivel adtam neki egy – hideg, ugyanakkor cuppanós – puszit, én pedig kaptam egy gőzölgő forrócsokit – amit oly’ nagyon szerettem, hiszen rettentően finom volt, megspékelve jókora adag tejszínhabbal, ahogyan azt illett! Tudta ám a módját az öreglány, annyi szent –, azt követően pedig, miután kicsit leültünk a tévé elé mesét nézni, felmentünk matekozni a szobámba, és mivel jó voltam a tantárgyból, ki tudtam engesztelni a dadámat, hiszen büszke volt a teljesítményemre, amit neki, nem pedig másnak köszönhetően tehettem csak le az asztalra. Egy olyan asztalra, amit ugyancsak közösen dekoráltunk ki, még akkor, amikor hozzánk került, a szobámmal egyetemben. Csillámos volt és nagy, rajta a babámmal és a ruhácskáival, na meg ceruzákkal, krétákkal és papírokkal, megbolondítva egy-egy képpel a szüleimről és Grace-ről. A poén a dologban pedig az, hogy ő maga tette oda azt a képet, s díszítette ki a keretét is. Azzal magyarázta a dolgot, majd nekem is viszonoznom kell a szívességet, ha már hozzá merek érni az „ijesztő nyissz-nyissz” ollóhoz, de addig is megcsinálta nekem ő a fontosabb dolgokat. Az ügyintézéseket. Például, amikor összevesztek a babáim, és papírokat kellett intézniük, mint például válás, rezsi és ilyen ínycsiklandó finomságok. Grace rossz szemmel nézte, mégis honnan tudhattam én ilyenekről?! Természetesen az ügyvéd apámtól, és a sokat kiabáló anyámtól, aki nem volt rest kiállni a véleménye mellett – valószínűleg ezt tőle örököltem, bár apám sem túlságosan ártatlan a dologban.
Mikor esélyem nyílt kivenni egy-két mondatfoszlányt, az ajtók érdekes módon mindig bezáródtak. És nem feltétlen átvitt értelemben. Én mégis tudomást szereztem olyan dolgokról, mint például válás, öröklődés, árvaház, gyermekelhelyezés, adózás és nevelési jog. Halványlila gőzöm sem volt arról, mégis mit jelenthettek ezek a ronda kifejezések, de nem zavartattam magam; Puth és Stasy szerelmében helyet kaptak az újonnan tanult szavak. És kiválóan megvoltak a gyerekükkel, Lacyvel addig, míg be nem zavart néhány csekk, az ebből jött veszekedés, majd a válás, és végül a vita, kinél legyen a kislány. De honnan tudtam, hogy én magam voltam Lacy? Sehonnan, ugyanis nem így történtek a dolgok.
Csak én szerettem volna, persze bevallatlanul.


Képtalálat a következőre: „liam payne”
//Liam P.
Ujjaim fürgén járták a Macbook billentyűzetét, tekintetem kapkodtam a képernyőn, hol kellene még belejavítanom, korrigálnom vagy hozzátennem. Hiba nélkül dolgoztam, az utóbbi két nap alatt mégsem tágítottam, és addig nem voltam hajlandó félreülni, amíg el nem küldtem Horannek az anyagot.
Lábdobogás a lépcső irányából, majd jókedvű dudorászás hallatszott a hátam mögül. Hátranéztem a vállam fölött, miközben változatlanul gépeltem, s az agyam is a szövegen pörgött megállíthatatlanul.
-            Hova mész, anyu? – kérdeztem, s azzal a lendülettel, hirtelen ötlettől vezérelve felálltam az asztaltól. Valami furcsa érzelem suhant át az arcán, amit nem tudtam mire vélni. Fél szemmel láttam, az addigi munkám  automatikusan elmenti magát, úgyhogy szerencsére amiatt sem kellett aggódnom. Viszont furcsálltam, ahogy a vállára kapta a táskáját, majd az ajtó felé indult, mert tudtommal nem ilyentájt szokott piacra, vagy egyáltalán vásárolni menni.
-            Osztálytalálkozóm lesz Sacramentóban, de mintha említettem volna már néhányszor... – pillantott felém kissé megrovóan ugyan, de rögtön utána egy gyermeki, büszke félmosollyal áldott meg, mint akire tulajdonképpen irigykednem kellene, majd az előszobában lévő kis sámlira ült, hogy felvehesse a cipőjét. Amint azzal is elkészült, a térdére támaszkodva feltápászkodott, dobott nekem egy puszit, s kilibbent az ajtón. Gyors távozás volt, minden kertelés és szóváltás nélkül, amit máskor soha, semmilyen körülmények között nem került volna el.
Gyanús.
Nem bírtam magammal, hajtott a kíváncsiság. Ezért hát úgy, ahogy voltam, utána kocogtam. Az ajtó már éppen becsukódott, amikor megfogtam, és kicsusszantam a kis résen.
-            Várj egy kicsit! – szóltam az édesanyám után enyhén felemelt hanggal, mire megperdült a tengelye körül, és felvont szemöldökkel, várakozóan nézett rám. Még csak a hosszú feljáró közepén tartott, de nem is számítottam másra, lévén, a korához méltón lassan sétált. – Miért mész Sacramentóba egyedül? Szólhattál volna, anya! Kivigyelek a reptérre? Elkísérnélek, de... – Amikor mosolyogva megrázta a fejét, miszerint nem kell kivigyem, és megértette, nem volt szükséges magyarázkodnom, viszont nem mozdult semerre, elkerekedtek a szemeim. – Nem csak egy osztálytalálkozó miatt mész oda, ugye? Ki lakik ott? – Kérdésemre némasággal válaszolt. Nem telt egy ezredmásodpercbe sem, olyan sebességgel koppant mellettem a betonon az információ, hogy jószerivel beleszédültem a földrengésbe, melyet magával hozott. Mutató- és hüvelykujjamat az orrnyergemre szorítottam, és szaggatottan felsóhajtottam. Nincs mit tenni, ő Grace Preiffer-Payne... sosem változol meg, édesanyám! – Hogy is hívják?
Láttam rajta, nem érti, kire célzok, úgyhogy kisegítettem.
Ő nem hallhatta, amint elméletem villámgyorsan végigcikáztak a fejemben – ez a gondolatmenet, mely pár pillanattal ezelőtt lezajlott az agyamban, az enyém maradt.
-            Mármint akit Jónak gondoltál. Feltehetőleg vele találkozol, ezért nem mondtad meg nekem, mint ahogyan máskor tetted volna – következtettem.
-            Még mindig vág az agyad, mint a borotva, Liam – nevetett, s közben megadóan megrázta a fejét. – Egyébként – folytatta −, a kislány neve Taylor.
-            Milyen Taylor? – forgattam meg a szemeimet. Nem volt erre időm, mégis borzasztóan fontosnak véltem megtudni azt a vezetéknevet, mivel tegnap még nem találtam olyan fontosnak, hogy megjegyezzem.
Az anyám viszont határozottan nem volt ebben a segítségemre.
-            Minek az neked, fiam?
-            Puszta kíváncsiság. De eléggé sietnem kellene vissza. Még ma meg kellene írnom a szerződést az új céggel, gondolom indul a géped, vár rád a taxi is, ráadásul Jo is egyedül van… − Áthelyeztem a testsúlyomat egyik lábamról a másikra, és oldalammal az ajtónak dőltem. Beadtam az adu-ászt. A taxit még csak-csak megváratta volna, na de hogy Jo!
-            Drágám, a lányod a hittanos barátnőjénél alszik. Viszont rendben van. Taylor Newstear. Nyugodtan kutatgass csak utána! Biztos vagyok benne, nem fogsz csalódni a látottakban – kacsintott rám, s aztán ismét intve egyet, sarkon fordult. Én pedig nem tudtam, mi a meglepőbb. Az, hogy mennyire lazán kezelte a helyzetet, vagy azt, hogy a saját, tulajdon lányom a tudtom nélkül ment át a barátnőjéhez, akit egyébként nem hiszem, hogy ismernék. Hiszen még csak azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik.

Harmincöt perccel később, miután némileg befejeztem a hátramaradt munkámat, s piszkozatként elküldtem az anyagot a könyvelőnek, megnyitottam a mai fiatalság/emberiség által leginkább használt három közösségi alkalmazást, és mindegyik keresőjébe begépeltem a nemrég hallott lány nevét.
Mivel nem volt túl sok időm cseverészni és egy ismeretlen ember értelmetlen kiírásait olvasgatni, nem is voltam olyannyira aktív semmilyen közösségi oldalon, mégis volt mindegyiken egy profilom.
Tippem sem volt, a lánynak volt-e egyáltalán bármilyen elérhetősége. Reméltem, hogy igen.
Egyrészt úgy éreztem, a hallottak alapján pont egy olyan korosztályba tartozik, aki teljesen az internet rabja, rengeteg ismerőse van minden portálon és a telefonját is öt percenként megnézi, érkezett-e valamilyen üzenet.
Másrészt viszont már előre mérgelődtem, hiszen mégis miért kell egy ilyen korosztályba tartozó nőt a házamba hozni? Bocsánat, lányt? Úgy véltem, megvoltunk mi úgy is, ahogy éltünk.
Egy belső hangra hallgatva először a Facebookra néztem fel. A neve már a keresőmezőben volt. Azonban egy gombnyomással később meg kellett győződnöm róla, Taylor minden, csak aktív felhasználó nem.
Az Instagram sem volt másképp, noha igencsak meglepődtem, amikor megláttam a követőinek számát. Nem számoltam azzal, hogy ennyire nagy szám lenne.
Az egyetlen oldal, ahol még aznap is posztolt, az a Twitter volt. Nos, amennyire az előző kettő portálon kimaradt, ezen az egyen éppen olyan módon aktívkodott.
Azaz nagyon.
Mindenféle kiírás megtalálható volt, amit csak el lehet képzelni. Napi posztok, kihívások, kérdezz-felelek játék, reakció, kép… minden. Tényleg szerteágazó profilja volt. És egyszeriben azon kaptam magam, hogy észrevettem: megingott a hitem abban, ez a lány, akivel még a nap folyamán találkoztam is, tényleg olyan kishitű és bolond, tapasztalatlan és kislányos, mint ahogyan én azt eleve gondoltam.
Ki hitte volna, hogy egyszer az életben még hasznos is lehet a Twitter?

2017. február 18.

1. // A „jó apaság” fortélyai

Sziasztok! :)
Meg is érkeztem az első igazi fejezettel, nem, kicsit sem vagyok izgatott, hogy mit is fogtok majd gondolni, áh, dehogy! Nekem kifejezetten tetszik amúgy a rész, szerintem egész jól megírtam. :"D Mindkét szereplő felbukkan, a történethez híven váltott szemszögben, YAY! Megismerhetitek Taylor és Liam világát és személyiségét, ahhh izgi!! Mint a visszajelzéseitek az összes portálon, ahol csak elértetek, aw! Köszönöm a kommenteket a prológushoz, remélem, ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket. :) Viszont, ha nem jön be, azt is megírhatjátok, totál rendben lenne! És, ha gondoljátok, lépetek be a FB csoportba, hogy valamivel könnyebb legyen ez a folyamat. Ott értesülhettek az új részekről, amiről már említettem egy-két dolgot a prológus alatt - szombatonként tervezem hozni őket -, és a többi sztorimról is megtudhattok néhány dolgot. Jó olvasást! <3


//Taylor N.
Mikor kiszálltam a kocsiból, megcsapott az a bizonyos „hazaértem” életérzés, ami semmihez sem hasonlítható. Behajoltam még a fekete Jeep hátsó részére, és kiszedtem a nagy táskámat, amit aztán átdobtam a vállam fölött, és fogantyújánál tartottam. Becsaptam az ajtót, behajtottam a tükröt – mivel a biztonság azért nem árt – és biztonsági zárt téve a kocsimra, a kapu felé igyekeztem.
Amikor felértem a másodikra, már tudtam, hogy miután leteszem a cuccomat, megyek is edzeni; amint kipanaszkodtam magam, mivel az eltelt két hét során, amit nem a biztonságot nyújtó négy fal között töltöttem Kacivel és a srácokkal, volt alkalmam rájönni, én határozottan nem az a túrázós-lány vagyok. Nem. Persze magát a mozgást nem vetettem meg, aktív sportolóként nem azért nem élveztem a hegymászást és a sátorozást, mert fárasztó és nyűg lett volna  a társaság miatt vált nagyjából már az első nap végére kialakult, elviselhetetlen mértékű, migrénes fejfájással végigküzdött két hétre. Ugyanis akármennyire is imádtam a barátomat, a húgait nagyon nehéz volt elviselnem, mindinkább azt a fejhangú visongást, amit akármennyire is kértem, sehogy sem voltak hajlandóak hanyagolni.
Alapban ott kezdődött a dolog, hogy velem egy idősek voltak, sőt, tulajdonképpen én még előbb is születtem, mint a lányok, és mégis úgy kezeltek, mintha én lettem volna a fiatalabb. Ráadásul folyamatosan csak egy témánk volt: a piercingem. Miért és hogyan, na és mennyi idő után engedték meg a szüleim? Mikor csináltattam? Fájt? Hogy tudok tőle orrot fújni? Ray mit szól hozzá?
Nos. A szüleim már nagyon régóta nem voltak szerves részei az életemnek, egészen akkortól kezdve, hogy átadták az irányítást anno Grace-nek, a dadámnak, amikor még nagyon kicsi voltam. Megrögzött munkagürük voltak egész életükben, legalábbis az anyám biztosan, aki anno, amikor tizenhét évesen a legnagyobb szükségem lett volna rá, nem állt mellettem; nos, ismét. De nem róhattam fel nekik, mert akárhányszor ellátogattam hozzájuk, mindig kaptam banános sütit. Taylor Newstear szerette ám a banános sütit! Úgyhogy nekem tulajdonképpen megfelelt ez a fajta kialakult helyzet, még ha mélyen legbelül szörnyen bosszantott is. A banános édességért hajlandó voltam elviselni a folytonos vitáikat és azt, hogy ebbe rendszerint engem is bele akartak vonni. Két válás után már észre sem veszi az ember, ha a harmadik következik. És a legviccesebb az egészben, hogy ez az ominózus két válás csak közöttük zajlott le.
Hogy mikor csináltattam a septumomat? Miután leérettségiztem, azaz olyan öt éve, és nem, nem fájt. Raymond, a barátom fogta a kezemet, és annyira akartam már, hogy tulajdonképpen észre sem vettem a fájdalmat. Vagyis persze, de, megtettem, viszont az a fajta fájdalom tényleg semmi volt ahhoz képest, amit aznap átéltem. Nagyi temetése valahogy kiváltotta belőlem a piercinghez való ragaszkodásomat, pedig már épp túltettem volna magam rajta. Érdekes egy történet, nem? Pont annyira, mint az, hogy igen, tökéletesen tudtam tőle orrot fújni, nem akadályozott meg semmiben és Raynek is elnyerte a tetszését, úgyhogy nem is terveztem egyhamar kivenni. Maximum akkor, amikor tényleg nagyon szükséges volt.
De nem mondhattam el Raymondnek, hogy nem bírtam a tesóit, mert nem akartam vitát generálni. Még többet, mint amennyi akkoriban volt. A kapcsolatunk nagyjából olajozottan működött, sínen voltunk, az évek során kellőképpen összekovácsolódtunk – és pofám sem lett volna hozzá, ha már itt tartunk, mivel ha ő kitartott mellettem és elnézte, hogy havi, maximum, de tényleg maximum kéthavi rendszerességgel leellenőriztettem nála a kocsimat, akkor tényleg nem engedhettem meg magamnak a fellebbezést. Hiszen soron kívül ránézett a gumikra és az olajcserét is leellenőrizte! Mi ez, ha nem romantikusan egál?
Valószínűleg marhaság. Mint ez a sok kovácsos szinonima, mely kiválóan jellemzi idétlen humoromat. Mégis, olyan sok mindent köszönhettem neki, hogy azokért cserébe hajlandó voltam félretenni a nézeteimet és a személyes gondolataimat is. Hogy is mondják ezt? Kompromisszum?
A kulcsaimat természetesen a táskám legaljából kellett előrángatni, de ráértem, nem siettem sehova – reggel fél nyolc volt, két órám volt még az első órám kezdetéig, ezért hát úgy voltam vele, hogy köszönök Kacinek, és ha itt vannak, akkor a srácoknak is, majd futok egyet, letusolok és indulok is. Az utóbbi időben úgy vettem észre, ha reggel mozogtam egy kicsit, az segített a hosszabb napok kibírásában – ezért hát inkább felkeltem korábban, ha úgy hozta a helyzet, és vagy lementem a táncterembe, vagy ha arra nem volt lehetőségem, akkor felkapva a futócipőt, kocogtam egy keveset.
-            Hey, hát ki tért haza! – ugrott a nyakamba Kaci egyből, amint beléptem a lakásba, mire lábam mellé ejtettem a táskámat, és bár egy egészen rövidke pillanat erejéig lefagyva álltam egy helyben, miközben a szőke lány körülölelve a testemet jobbra-balra dülöngélt velem, utána viszont felfogva a történteket, kacagva átöleltem Kaci nyakát, és én is megszorongattam. – Itt van az elveszett bárány, srácok!
Nem számítottam túl nagy fogadtatásra, de ettől függetlenül baromira jól esett, hogy két hét kihagyás után a barátaim kitárt karral száguldottak felém, és szinte ledöntöttek a lábamról. Különösen Zayn, akivel a néhány éve történt incidens óta ismertük egymást, s az a kapcsolat, mely köztünk volt, szinte megfogalmazhatatlan. Lou valamivel szolidabban köszöntött, már ha az ölébe való felkapás azt jelenti. Lábaimat összekulcsoltam a dereka körül, kezeim nyakát ölelték át és homlokomat övének döntöttem, de nem éreztem kényelmetlennek a helyzetet tudva, ő egészen más irányultságú volt, mint én. Na meg azért sem, mert a háta mögött ott várakozott Ray, akire bár piszkosul haragudnom kellett volna, amiért orvul elárult, mégsem tudtam bosszúsan ránézni. Kezeit összefonta izmos mellkasa előtt, és az a póló volt rajta, ami helyenként olajfoltos és lyukas is volt ugyan, de én szerettem rajta látni. Ebben ismertem meg, és azon az éjszakán is ez volt rajta.
-            Tomlinson, köszönthetem én is a csajomat? – szólalt meg dörmögős, mély hangján, amitől végigfutott rajtam a hideg, s leszálltam Lou-ról. Csupán egy dolog zavart.
-            Sivan, azt hiszem, nem tőlem kell féltened a barátnődet. – Lou ugyanolyan stílusban válaszolt, csupán valamivel szebben megfogalmazva a megszólítást. Kis mosolyt küldött felém, miközben megszorította az ujjaimat. Túlságosan is ismert, és hamar rájött, mi az, amitől tudat alatt összerázkódtam. Nem szerettem, sőt kifejezetten zavart, ha így hívott, viszont akárhányszor mondtam már neki, ne tegye, olyan, mintha elment volna a füle mellett. – És egyébként is. Itt van. Gyere ide te. Ne neki kelljen.
-            Így van, Sivan! – cukkoltam a fiút, mert kíváncsi voltam a reakciójára. Beszívta az alsó ajkát és egyik szemöldökét felvonva vezette rajtam végig vágytól izzó tekintetét. Tekintete szinte végigperzselte testemet, éreztem, amint felforrósodott a vérem, ami rögtön ezt követve az arcomba tódult. Több, mint öt év együttlét után is ilyen reakcióval számolhatott minden büdös alkalommal, amikor végigmért. Szexuális életünk tökéletesen működött, és a tudat, hogy úgy ismertem, mint a tenyeremet már elég volt ahhoz, hogy le sem kellett pillantanom a nadrágára, tökéletesen tisztában voltam a ténnyel: nem csak én állítottam sátrat a közelmúltban.
Aztán kitárta a karjait, és én nem bírtam tovább türtőztetni magamat. Elléptem Lou mellől, és a karjai közé vetettem magam. Tenyere érdes volt, ezt még a vékony ruhámon keresztül is éreztem a derekamon, de hát mit tegyen az ember, ha nulla-huszonnégyben kasznikkal és motorokkal foglalkozott? Biztos nem lett volna babapopsi puha keze! De nem is kellett neki. Annyira megszoktam már őt így, ahogy volt, mint ahogyan azt is, hogy amikor megölelt, kissé elemelt a földtől, és emiatt fehér Converse dorkóba bújtatott lábaim a levegőben kapálóztak. Nincs mese, ha az ember kemény 168 cm, a párja meg egy torony, felléphetnek bizonyos komplikációk. De én szerettem a méreteimet, úgyhogy nem zavartattam magam.
-            Milyen volt a túra?
-            A húgaiddal a hegyekben, ahova te álnokul nem jöttél, mert az utolsó pillanatban lemondtad? Ray, egyszerűen csodálatos! – nevettem fel, hangom szarkasztikával átitatott volt, szinte csöpögött. Barátom átkulcsolta a derekamat, és nem zavarta, hogy az előszoba kellős közepén szobroztunk, és a többiek is minket néztek – mert ugye nem volt jobb dolguk: tudták, rögtön Ray után ismét ők következnek. Tulajdonképpen még hálás is lehettem nekik, amiért kivárták a sorukat.
-            Oké, na. Ne haragudj. De hidd el, csakis a jó szándék vezérelt. Muszáj volt összeismerkedned velük! Anyáék rágták a fülemet, miért vagyok ilyen szívtelen, hogy megvonok egy olyan csodás teremtést a testvéreimtől, mint te.
-            Tényleg ezt mondták? – kerekedtek el a szemeim, és kicsit távolabb húzódtam, hogy aztán felváltva pillantgassak hol a jobb, hol a bal szemébe, mivel nem tudtam egyszerre a kettőbe. Valójában meglepett a dolog, mivel Rachel és Jim bár kedvesek voltak, de az anno történtek okán volt egy kialakított, hozzátenném, téves véleményük rólam.
Amire én valójában magasról tettem, de azért annyira mégsem...
Aztán Ray prüszkölve felnevetett.
-            Pfft, dehogy! Nem beszélek anyuékkal, mert úgyis csak azt tudják nekem mondani, menjek egyetemre, szerezzek diplomát és kezdjek magammal valamit – hüvelykujját az övem helyére akasztotta, és kis puszit nyomott a homlokomra. – De azért még édes vagy. Hogy elhitted! Haha – nevetett jóízűen.
-             Köcsög vagy, egyébként. És, uh! Egyet kell értenem a szüleiddel. Bár úgyis téged kell támogatnom, úgyhogy… − húztam el a számat drámaian, mint aki megszívta az életet. De az az igazság, hogy tényleg egyet kellett értenem Ray szüleivel, mert én is úgy gondolkodtam, ahogy ők. Ahhoz, hogy legyél valaki, előtte le kell tenned valamit az asztalra. És annak a valaminek nem feltétlen egy autó motorjának kellene lenni… Inkább egy diploma. És nem dicsekvésből mondom, de én például kőkeményen megdolgoztam az enyémért, és ha már itt tartunk, nem is jártam rossz úton. Hiszen már csak a disszertációm volt hátra, majd utána a mesterfok.
-            Ezt a beszélgetést majd máskor fojtassuk – nevetett fel halkan és kissé erőltetetten, majd egy utolsó csókot nyomott a homlokomra, miután elengedett. De éppen csak annyira, hogy a földön lévő táskámért sétáljon, a vállára kapja azt, majd visszasétálva engem a másik oldalához húzzon. Éreztem rajta a feszültséget, amit a rövid beszélgetésünk okozott, de eszemben sem volt bocsánatot kérni miatta.
-            Mesélsz, Tay? – érdeklődött mosolyogva Kaci Zayn öléből, miközben lábait Louis combjaira pakolta. Nagyon kényelmesen elhelyezkedett, irigyeltem is érte.
-            Persze, van mit – húztam el a számat, és helyet foglaltam a karosszékben, ami kifejezetten nekem volt fenntartva. Egyszerűen imádtam. Megvártam, amíg Ray a szobámba viszi a táskámat, aztán, mikor belépett az ajtómon, gyorsan elhadartam azt, amit úgy éreztem, muszáj kiadnom magamból. – Ne mondjátok el senkinek, de anyukám… azt hittem, agyfaszt kapok a Sivan lányoktól! Olyan érdekes lenne a pc-m?!
-            Inkább hasonlítasz egy bikára, mint egy majomra, ami valójában vagy – vágta rá az első ötletét Zayn, direkt húzva az agyamat ezzel a tettével, s látszólag nagyon elégedett volt magával. Kaci gyengéden tarkón csapta a párját, de láttam rajta, azért neki is tetszett Zayn gyér beszólása. Megforgattam a szememet, majd miután megbizonyosodtam róla, Ray egyelőre még nem tervez visszatérni közénk, fojtattam is.
-            Könyörgöm, de tényleg… Térden állva könyörgöm, soha többé ne engedjetek el velük kirándulni! – Fojtott hangom direkt azon a szinten volt, amit még nem lehetett meghallani a hálókból, és képzeletben megveregettem a vállamat azért, hogy az eltelt évek során már ennyire kiismertem az otthonunkat.
Nem tudtak már válaszolni, mert Ray a következő pillanatban mosolyogva lépett ki az ajtómon, majd húzta be maga után. Rám kacsintott, miközben leült a kanapé üres részére, én pedig válaszul csak féloldalasan visszamosolyogtam.
Nos, végül nem került sor a futásra, mert annyi minden mesélnivalóm volt, hogy villámgyorsan elszaladt az a kevéske meghagyott idő, amit még a suli előtt megengedhettem magamnak.

Három nappal később, egy napsütéses sacramentoi délutánon, az egyetem ajtaján kilépve különös érzés fogott el. Általában nem tulajdonítottam ezeknek túlságosan nagy figyelmet, hiszen egy átlagembert még egy eldobott cigicsikk is képes lehangolódni, most mégis megtorpantam, és ráncba szaladt homlokkal gondoltam végig a napomat, mégis mit szúrhattam el, ami miatt ilyen hirtelen előjött a rosszkedvem. A cipőmet nem hagytam el – nem vicc, előfordult már –, a táskám is a vállamon volt, természetesen féloldalasan és biztos voltam benne, hogy a kulcsaimra is a hátizsákomban leltem volna rá. De azért, már a biztonság kedvéért gyorsan magam elé rántottam, széthúztam a cipzárt, és megnyugodott a lelkem, amiért nem lettem rákényszerítve arra, hogy valahol máshol kelljen aludnom.
Oh, oké, rendben van.
Egyébként nem rosszkedv volt ez, inkább baljós előérzet, de hát akkor is! – nyugtattam magam. Határozottan nem egy szeretnivaló érzés, ennyiben biztos lehettem. És nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ilyen nagy feneket kerítsek egy-egy érzésnek. Pedig igen. Még semmit sem cselekedtem az ügy érdekében, csupán belegondoltam. És ja. Pszichológusként, vagyis tanulóként kötelezettségem lenne odafigyelnem rájuk.
Ám amint meghallottam a hátam mögül legjobb barátaim hangos, jókedvű kacaját, megráztam a fejem, ezzel száműzve téves és megzavaró gondolataimat. Rántottam egyet a válltáskámon, és száznyolcvan fokos fordulatot véve szembenéztem Malikkal és Tommóval, akik bőszen magyarázva egymásnak lépdeltek le a viszonylag hosszú lépcsősoron, melynek végében ott álltam én, aki előbb kisurrant, és kissé türelmetlenül vártam a fiúkat. Mindig én voltam az első, aki kiért az óráról  Lou-ék általában még leálltak dumálni, már ahogy a mesékből kiszűrtem. Zayn, habár az egyetem ellentétes oldalán lévő kampuszához tartozott – tudniillik, angol és holland nyelvtanárnak készült –, mindig a mi oldalunkon várt ránk, és valahogy mindig ő ért a találkozópontra először is.
Már lefixáltuk a nap további részét is nemrég, az egyetlen olyan időt, amikor mindannyian szabadok voltunk. Érthető hát, ha karórámra pillantva ösztökéltem Zaynéket egy valamivel gyorsabb tempóra, mert minél hamarabb szerettem volna megszabadulni a kampusz jellegzetes, fojtogató illatától. Amit egyébként nagyon is szerettem, csak akkor tudott zavarni, amikor már tényleg nagyon menni akartam. Tornacipőbe bújtatott lábfejemmel ütemesen doboltam, és napszemüvegemet az orrnyergemre biggyesztve vártam tovább, miközben elmosolyodtam. Az emlék, bár kicsit súlyos volt, mégis sokat jelentett.
De ettől még nem lettem kevésbé türelmetlen.
Hiszen Ray is ott várt ránk! Őt pedig már vagy két napja nem láttam, nem is hallottam felőle, ezért érthető, ha már nagyon elvágytam innen. Én tanultam és készültem a vizsgáimra, ő meg folyton a műhelyben volt, vagy a költözéssel foglalatoskodott. Észvesztő. Legalábbis nekem, a mi esetünkben. De ezt az életérzést, ragaszkodást is csak annak tudtam be, hogy jó rég óta együtt voltunk már, és kialakult egyfajta napirendünk, amihez, ha nem tartottuk magunkat, valahogy zavaros lett minden.
Mint most.
Ám mindhiába. A két fiú nem tűnt úgy, mint aki annyira sietni akarna, mivel a következő pillanatban észrevettek egy velük szembemenő, magukat nagyon menőnek és szexinek tartó párt − történetesen egy olyan párt, akiket én pont nem csíptem. Oka mindössze annyi, hogy ez viszonzott volt −, s hangosan tárgyalták ki a szőke fiút és lányt, akik komolyan mondom, elmentek volna ikreknek is. „Mégis mi az, ami jó, s mi az, ami rossz rajtuk?” Mindketten azt a személyt bírálták és nézték meg, akihez vonzódnának – ha nem lett volna jobb az ízlésük, s ha nem találtak volna már maguknál a kiszemelteknél fényévekkel jobb társat. Vagyis Zayn. Hiszen Lou kapcsolata egy kicsit szokatlan volt a számomra, sőt, mi több, nem a legjobb barátomhoz való.
És nem voltam rest ezt hangoztatni mindaddig, míg be nem ismeri: Danny minden a számára, csak a „Nagy betűs szerelem” nem, mint ahogyan azt ő egyébként emlegette. És, hogy miért? Mert nem egyszer láttam már a kávézóban olyan férfiakkal, akik határozottan nem Louis voltak. Nem tagadom, nem az a faja barát vagyok, aki kegyelemből meghagyja neki a rózsaszín felhőt. Mindinkább az, aki szembeállítja a dolgokkal, hogy aztán ne zuhanjon meg, ha ő is rájön, nekem volt igazam.
Mind mindig. Inkább elviseltem azt, ha engem utált meg a hirtelen rázúdult információáradat miatt, ami akár még fájdalmat is okozott neki, minthogy utána milliónyi darabokra esve találjunk rá a fürdőszoba csempéjén, zokogva és véres alkarral. Még egyszer nem fordulhatott elő, nem!
-            Jövünk már, Tay, nem kell műhisztizni – lépett mellém Zayn, és átkarolta a vállamat. Erőltetetten felnevettem, és lesöpörtem magamról nehéz, tetovált és kidolgozott karjait. Rányújtottam a nyelvemet, majd meglepődve felnyögtem, amikor realizálódott bennem, egyik legjobb fiúbarátom mutató – és hüvelykujja közé csippentette azt. Szörnyen nevetségesen nézhettünk ki, ráadásul szemeim golflabda méretűek voltak, testem reflexszerűen kissé előre hajolt, így hát nem késlekedtem – kikaptam Louis kezéből babakék mappáját, és felkaron csaptam a fiút.  – Jó, oké. Látszik, hogy csaj vagy – reagálta le gyér bosszúmat, miközben fekete, térdénél jókora szakadtással gazdagított nadrágjába törölte a kezét. Louis jót rötyögött mellettünk. Általában azért ő is becsatlakozott egy-egy ilyen és ehhez hasonló értelmes társalgásba, ekkor mégis inkább csupán egy szemlélődő szerepét öltötte magára. És látszólag ez cseppet sem zavarta.
Időközben megindultunk Kaci irányába, mivel a lánynak kevesebb órája volt, mint nekünk, s még reggel megbeszéltük, miközben formára szedte a szemöldökömet, hogy suli után a Chokerben találkozunk, s jól kibeszélünk mindenkit. Nos, időközben kiderült, a csajos tervbe a barátaim is becsatlakoztak, ám ezzel nem igazán volt gondom, így hát amikor Tommo felvetette az ötletet, ő is jönne, nem is volt kérdéses, hogy Zaynnel karöltve, viszem a fiúimat magammal.
Felesleges volt egyáltalán megkérdezni is, lévén, a félig pakisztáni fiú a barátnőm pasija volt, a másik, kék szemű srác pedig elmaradhatatlan tartozékom.
-            Duh, erre most úgy rávágnék valami nagyon csípőset, Malik…
-            Tedd – nevetett fel az említett, és lazán megrántotta vállait. – Nem lehet rosszabb, mint a konyhai teljesítményed!
-            Cica, nekem legalább van saját konyhám – torpantam meg, és nyertes vigyorral néztem az oldalt felnyírt hajú srácra, akinek hirtelenjében megváltozott a pillantása, és ismertem annyira, hogy tudjam, megkapnám a magamét, ezért hát gyorsan fojtattam. Magamban már előre jól szórakoztam, és nem érdekelt, hogy kijátszom egy elég ütős kártyámat, mert már így is épp elég régóta tartottam meg magamnak az információt. Jó, nem csak magamnak, mert természetesen Kaci, Tommo és Ray is tudott róla… a lényeg viszont az, hogy Zayn nem. És ez éppen elég volt. – És, már ami a csípős visszát illeti… Legközelebb ne rúgj majd be annyira, hogy Kaci levetkőztessen, kábé úgy egy szál faszra, és egy csini tangát adjon rád, majd lefotózza a formás kis fenekedet! Nem tudom, kié volt, de őszintén szólva csodálkozom, miért nem vetted észre másnap reggel!
-            Mert már aznap este sem volt rajtam – vágta rá, mindennemű gondolkodás nélkül, és gyermekien kinyújtotta rám a nyelvét. Én viszont, vele ellentétben nem éltem a lehetőséggel, mert nem akartam hozzáérni, már ha nem kötelező.
-            Nem is lepődsz meg, haver? Komolyan? Pedig ez azért elég magasra dobott labda volt!
-            Ugyan, kérlek. Tudtam róla – legyintett, és enyhe zavar futott át az arcán. Nyilván nem annyira volt tiszta neki az az este, mint mondjuk nekem, de emiatt nem hibáztattam. Volt annyi mersze, hogy megkérje a barátnőm kezét, majd egy igent válaszul kapva nem lehetett más vége az estének, mint a totál lerészegedés. Már ahogy ők mondták. Mivel én annyira nem pártoltam az ivászatot, nem tudtam egyebet hozzátenni a témához, mint amennyit láttam, viszont szerintem az is éppen elég volt. Főleg, hogy utána egy fogadás miatt Kacinek be kellett állítania Zaynt háttérképnek, miközben egy párnát ölelgetett a kanapén, a nyála a szája sarkában csordogált, és enyhén pucsított a csillár felé, ahogy Louis betett egy-két plusz párnát a csípője alá. – És, ha már a témánál vagyunk. Amennyiben jól rémlik, a tanga a tied volt. Úgyhogy, Newstear, a csajom végső soron téged heccelt, nem engem!
Eltátottam a számat, habár, mikor Louis a hátamra simítva a kezét lágyan megtolt előre, hogy azért mégse a zebra kellős közepén szobrozzak le, készségesen megindultam. Nehéz dolgom volt, mert Tommo annyira rázkódott a nevetéstől, hogy inkább én voltam az, akinek egy idő után támogatnia kellett a másikat a biztos átérésben.
Nincs mese. Sacramento utcáin nem tudtunk normálisan viselkedni, és lehetetlen volt elkerülni, hogy ne húzzuk egymás agyát. Talán éppen ezért költöztem anno ide. Meg egyéb más indokokból kifolyólag.
Viszont amikor már a kávézóban félre kellett vonulnom, valahogy megváltoztak a gondolataim, miszerint Sacramento annyira a felejtés városa lenne. Ugyanis az ismerősen ismeretlen számot meglátva csak egy név keringett a fejemben. Grace.


//Liam P.
Egy egész napos tárgyalás után némileg fellélegezve ültem be a hátsó ülésre, majd köszöntöttem Harryt, a sofőrömet. A hazafelé vezető úton általában nem beszéltünk sokat, csupán elvétve megkérdezte, milyen volt a napom, de gyanítottam, hogy azt is csak azért tette, hogy aztán a fizetésénél hozzátegyek egy kis plusz juttatást, már a „kedvessége” miatt.
Nem tudtam, miért nem jött még rá, én nem az a fajta főnök voltam, akit annyira érdekelnének ezek a fajta hátsó-munkálatok, amellyel ki lehet játszani az embert. Mindinkább az, aki szerette az egyenes beszédet. Ám valamiért sejtettem, Styles sem az a fajta gyerek volt, aki ezt annyira előnyben részesítette volna.
-            Az édesanyjához vigyem, Mr. Payne? – érdeklődött, miközben lelassított egy éppen elkapott piros lámpánál.
-            Nem, haza. – Azt már nem tettem hozzá, hogy mindössze azért alakult ez így, mert anyám nálam volt, mert nem tartozott rá. Nem voltunk barátok, Harry csupán az egyik alkalmazottam volt – aki történetesen eléggé fiatalon került a céghez, s majd’ tíz évvel fiatalabb volt nálam.
Ezután csönd telepedett közénk, az a súlyos fajta. De nem foglalkoztam vele különösebben, mert jobban lekötött és érdekelt az anyósülés hátuljánál lévő zsebbe csúsztatott fekete mappa, mint az, hogy megkérdezzem, milyen volt a napja. Tartalmilag nem volt túl különleges; egy heti beosztást tartalmazott pár üres papírral és borítékkal, megtoldva egy-két példányi önéletrajzzal. Felvontam a szemöldökömet.
-            Tervezi, hogy munkát vált, Harry?
-            Erm, Mr. Payne, az a helyzet, hogy a távoli jövőben… Igen, bevallom, hogy elgondolkodtam rajta.
Örültem, amiért nem hárította a nyilvánvalót, s nem is kezdett hiábavaló magyarázkodásba. Felesleges is lett volna, mivel a visszapillantóból tökéletes rálátása nyílt a kezemben tartott mappára és kérdő tekintetemre.
-            De biztos vagyok benne, uram, hogy talál majd a helyemre valakit – tette még hozzá, mielőtt bekanyarodott volna a már jól ismert utcába. Az órámra néztem, és elégedetten állapítom meg, jó időt futottunk. Mint mindig. Ám ezt ekkor sem terveztem szóvá tenni. Sosem szoktam.
-            Abban én is biztos vagyok. – Vezetni mindenki tud, s ezen a vonalon bárki megfelel a posztra, úgyhogy nem aggódtam azon, hogy pár hónap, vagy ki tudja, mennyi idő múlva, de elveszítem a sofőrömet. Még úgy sem, hogy tulajdonképpen rá kellett jönnöm, a közvetlensége és esetenkénti szószátyársága szórakoztató volt, már a korából adódóan.

Amikor beléptem az ajtón, rögvest egy kis test csapódott a lábamnak. Aktatáskámat a fal mellett húzódó ébenfekete komódra fektettem, majd a lányom hóna alá nyúlva emeltem fel könnyű testét. Csókot nyomtam pufók arcára, mire felkuncogott. A vállamra fektettem, mint egy zsák krumplit, s ezen ismét fel kellett nevetnie. Csak mosolyogni tudtam, nevetni egy ideje már nem voltam képes. A nappaliba besétálva a kanapé háttámlájára ültettem Jodie-t, s elé állva, jelentéktelen dolgokról kezdtünk beszélgetni. Már amennyire azt lehetett egy négy éves kislánnyal, akire ha ránéztem, ismét elfogott a szomorúság. Túlságosan is hasonlít az anyjára, már most.
-            Milyen volt a napod, kisfiam? – hallottam meg édesanyám hangját mögülem, mire Jodie hóna alá nyúlva a földre tettem a lányomat, nehogy hátraessen. A kislány egyből elszaladt, azt kántálva, „csoki, csoki, csoki”. – Csak óvatosan, aranyom! Vacsora előtt nem nagyon kellene neked csokoládét enned!
Ezzel egyet kellett értenem. A legutóbbi alkalomkor sem sült el jól, amikor Jo becsokizott. Körübelül olyan hatást ért el nála az édesség, mint az idősebb korosztálynál a kokain. Szédítő.
-            Egy kocka, mam’ – ígérte Jodelle, miközben visszasétált közénk egy egész, egyelőre még felbontatlan tábla fehér csokival. Fáradtan mosolyogva csóváltam meg a fejemet, s leguggoltam hozzá, hogy segítsek neki felnyitni azt. Tippem sem volt, hogyan érte el, vagy egyáltalán hogyan találta meg, de mivel még csak fél hat volt, úgy voltam vele, egy sor talán nem árthat meg. Hat után szigorúan tilos volt édességet ennie, de nem tilthattam meg egy kislánynak egy fél órával korábban, hogy ne egyen csokoládét, mert tudtam, úgyis megtette volna.
Ráadásul fáradt is voltam ahhoz, hogy különösebben odafigyeljek rá. Meg arra, hogy mit eszik. Anya tökéletesen gondját tudta viselni, és ha ő úgy gondolta, nem rója meg a továbbiakban a csokiért, nekem lényegében teljesen mindegy volt.
-            Így görbülj meg, ha nem egy kocka lesz csak, kicsim! – mutatta anyu a mutatóujján, milyen lesz Jodie fél perc múlva, miután megszegi gyermeki ígéretét. Jo beleegyezően bólintott, és kicsi ujját a nagymamájáéba akasztotta, megrázta, majd elszakadva Grace-től, az emeletre szaladt a zsákmányával. – Tudod, hogy többet fog enni belőle, ugye? – nézett utána anyukám mosolygó tekintettel, majd egy kis idő elteltével felsóhajtott, és felém fordította az arcát. – Még nem is köszöntöttelek, Liam!
-            Hát igen, az kimaradt – ismertem el, s törékeny kezét enyéim közé véve, apró puszit nyomtam a szeplős kézfejére.
Egyből elkapta a kezét, és bosszúsan meredt rám. – Tudod jól, hogy utálom, mikor ezt csinálod! Én nem vagyok valami prűd nénike, kisfiam, mint ahogyan a First Lady és az angol királynő sem! Egy egyszerű arcra puszi is megteszi – magyarázta teljes beleéléssel, miközben a fizimiskámat fürkészte.
-            Jól van, majd figyelek.
-            A múltkor is ezt mondtad! – dohogott.
-            És ne aggódj, még fogom is! – bólintottam rá a dologra, amolyan ígéretszerűen. Legszívesebben felmentem volna a dolgozószobámba, de anyám egész nap a lányommal volt, sőt a héten végig, szóval az a minimum, ha kicsit még trécselünk. – Na és, milyen volt a napod?
-            Jodie egy kisördög, fiam! – kezdett bele a mesébe nagy elánnal. – Nagyon sokszor mondtam már, ide segítség kell, mert egyszerűen nem bírok vele egyedül napközben. Öreg vagyok én már, Liam!
-            Mondtam már, a lányomnak nem kell nevelőnő. Semmit sem tudnak róla, általánosítanak és a nevelési szokásaik is alpáriak. Ráadásul fergeteges, mit el nem várnak a munkáért! Kifizetek én bármit, tényleg nem terheli meg a bankszámlámat, és nem is fogom telekönnyezni a kispárnámat miatta, de van, ahol betelik a pohár. Óvodába pedig nem akarom beíratni, anya. Nekem sincsenek onnan olyan jó emlékeim, hogy boldogan beengedjem a lányomat abba a közegbe, amibe még pénzért sem mennék! Magánóvoda meg minek? Egyre megy.
-            A pénz nagy úr, tudom, tudom – nevetett fel, és végigsimított a karomon. – Menj, öltözz át, és utána majd mesélek valamit. De ne felejtsd el, hol tartottunk, Liam! Innen akarom folytatni.
Nem válaszoltam, csupán nagyot sóhajtottam. Nem ilyen reakcióra számítottam. Anya nem szeretett veszekedni, sokkal inkább azt a megoldást preferálta, hogy kiragadott valami szerinte vicceset, szóvá tette, majd utána elterelte a témát. Ezt a tulajdonságát annyira nem szerettem, de nekem is voltak különös szokásaim és berögzött dolgaim, úgyhogy igazán nem tehettem szóvá, hogy egy anya nem akart vitába bocsátkozni a már jócskán felnőtt fiával, aki közelebb állt a negyvenhez, mint a harminchoz!
Nem sok idő elteltével vissza is tértem, immár otthoni, kényelmesnek mondható öltözetben. Jodie-hoz elfelejtettem benézni, de szinte biztos voltam benne, rajzolgatott, az meg nem veszélyes. Tudtommal. Négy éveshez képest mellesleg kifejezetten jól rajzolt, de ne felejtsük el megemlíteni: a lányom volt.
Mezítláb csattogtam le a borítatlan lépcsőfokokon, amikor felszólaltam.
-            Merre vagy?
-            Konyha – érkezett a válasz, úgyhogy arrafelé is vettem az irányt, majd amikor észrevettem az édesanyámat a pulton térdelni és a felsőbb polcokért nyújtózkodni, jóformán agyvérzést kaptam.
-            Anyukám, te normális vagy? Ha leesel, nem én akarok az lenni, aki összekapar téged!
-            Wow, kisfiam, neked van humorod? – tettetett csodálkozást, miközben a kezemet megfogva lekászálódott a márványpultról, majd helyet foglalt az egyik bárszéken. Már szinte megszoktam és el is vártam a reakcióját, a szinte már a koponyájába is hátraforduló szemforgatását, ami a szék kényelmetlenségére utalt. Nekem megfelelt, egyébként sem ettem sokat itthon. – Hol is hagytuk abba, mellesleg? – kérdezte, de inkább tűnt úgy, hogy magától, mint hogy tőlem tenné ezt.
-            Jodie nevelésénél – segítettem ki, amint láttam, magától nem jutna eszébe. Bár nem kifejezetten tetszett a téma, úgyhogy máris megbántam, amiért nem tudtam zárva tartani a számat. Rossz szokás. Ugyanakkor jó is, hiszen a neveltetésem úgy kívánta, válaszolni kell, ha kérdeznek. Úgyhogy végtére is, foghattuk anyámra. – Hogy miért nem kell nekünk nevelőnő, s hogy miért gondolom úgy, óvodába sem fogom beíratni.
Grace bólintott, majd pár percre a gondolataiba süllyedt, amíg összeszedte, mit is mondjon. Aztán már majdnem megszólalt, csakhogy észrevette a morzsákat maga előtt, melyeket nagy valószínűséggel Jodie hagyott ott, szóval azonnal takarítani kezdett. Egy ideig tűrtem, hogy húzta a témát, de amikor aztán megszólalt, már tényleg úgy éreztem, itt lenne az ideje belekezdeni az esti mesébe, mert fontosabb dolgom is lett volna annál, mint hogy a rég történtekről halljak.
-            Jó, oké, jól van – morgott, s visszaült a helyére, a bárszékre, amit ismételten egy szemforgatás követett. – Tudod, amikor még fiatalabb voltam, egy családnál dolgoztam. A vezetéknevük Newstear volt, ha nem hagytam ki egy betűt, mert az sajnos előfordulhat. Az egy szem lányukra vigyáztam, Taylorra, aki most olyan huszonnégy-öt éves lehet, vagy valahogy akörül. Eredetileg is az volt a munkám, hogy gyerekekre vigyázzak, képzett nevelőnő voltam.
-            Rendben, de mi a lényeg? – szakítottam félbe, mert időközben rájöttem, nekem tényleg sok dolgom lett volna még aznapra. Rengeteg papírmunka, és a tokiói üzlettársakkal is le kellett volna még rendeznem egy megbeszélést. Anyu felhorkantott a türelmetlenkedésemre, és a levegőben kaptam egy taslit. Csupán a kis szellő ért el hozzám.
-            Jaj, Liam, épp olyan vagy, mint apád volt! Türelmetlen, mint egy kissrác a vidámparkban az édesapjával! De rendben van. A lényeg. Taylornak együtt voltak a szülei, még ha nem is mindig és boldogan… Folyamatosan dolgoztak, én voltam a kislánnyal null-huszonnégyben. Olyan volt a számomra, mint egy unokám, pedig akkor még nem volt nekem olyanom! – kacagott fel, valószínűleg az emlékek hatására. Mindeddig előtte álltam, összefont karokkal a mellkasom előtt és összevont szemöldökkel néztem rá, most azonban valamiért érdekelni kezdett a történet, úgyhogy felültem én is egy bárszékre, s figyelmesen hallgattam a továbbiakban. Nem tudhattam, mit éltek át ők ketten, de azt határozottan éreztem, valami hátsó szándéka volt most az anyámnak, hogy előhozakodott a témával. Bár nem először került szóba… Utoljára talán Jodie születésénél hallottam Taylor nevét, a kórházban, amikor anyukám megemlítette, mennyire hasonlít a lányom a régen ismert „Tay-babára”. Borzasztóan zavart engem, hát még az ex-nejemet, Lorelai-t! De most valahogy, ahogy láttam távolba meredő tekintetét, s azt, ahogy a tenyerét dörzsölte – tudniillik, ezt akkor csinálta, amikor egy nagyon kedves emlék jutott az eszébe, és valahogy elvarázsolta –, felvillanyozott a dolog. Viszont kezdtem aggódni, s ez csak akkor válhatott igazán súlyossá, amikor folytatta. – Magamhoz akartam venni a kislányt, mert a szülei nem különösebben foglalkoztak vele, tényleg rengeteget dolgoztak. Hatalmas házban éltek, nem voltak kis barátai sem, mert őt sem engedték óvodába – hangsúlyozta ki a hasonlóságot közte és a lányom helyzete között. – Annyi volt az eltérés közte és Jo között, hogy neki azért kellett otthon maradnia velem, mert az anyja pánikolt, nehogy olyan társaságba keveredjen, ahol elzüllik. Négy éves volt ekkor, de igen, nyilván megtörténhetett volna! – forgatta meg kék szemeit, és én akármennyire is akartam, nem tudtam hozzátenni a történethez egy árva szót sem. De attól még jól mulattam azon, hogy az anyám úgy pletykált, mint egy tizenéves a baráti körében. – Ezzel mindössze csak arra akartam utalni, fiacskám, hogy kérlek… Gondold át ezt az egész nevelőnő-ellenes elméletedet, mert igencsak téves! Ráadásul Taylor sem fog örülni, ha meghallja.
-            Már miért hallaná meg? – szűkítettem össze a szemeimet, és eléggé rossz előérzetem támadt.
-            Ja, nem olyan lényeges, nem kell aggódni – legyintett egy lezsernek szánt mozdulattal, majd látva kissé ijedt tekintetemet, hozzátette: − Tényleg nem olyan rémes ez, Liam! Hiszen Taylor csak nevelni fogja Jót… úgy, kábé szerdától kezdve. Ah, ne vágj ilyen fejet! Rendes lány, szeretni fogod. Legalábbis Jo biztosan.
-            A hátam mögött beszerveztél valakit, aki vigyáz a lányomra, ráadásul még nem is ismerem?! – képedtem el, s felálltam a székről. Idegességemben a hajamba túrtam, aztán, mivel nem igazán tudtam mit kezdeni a kezeimmel, összefontam őket mellkasom előtt. – Múltkor is ezt csináltad, anya! Nem vagyok csődtömeg, ahogy azt te beállítod! Meg tudom oldani a helyzetet! A segítségedre is csak akkor van szükségem, amikor dolgozom.
-            Azaz mindig – bólintott egy hatalmasat, megerősítve az igazát, majd kezei közé vette az arcomat. A széken ülve körübelül egy magasak voltunk, ezért nem volt olyan nehéz dolga. – Rendes lány, Liam.
-            Abban biztos vagyok – horkantottam fel, és elszakadtam tőle. – Viszont ide nem jöhet!
-            Már miért ne jöhetne? – csodálkozott, és ő is leszállt a székről. Én háttal a pultnak dőltem, és ráncba szaladt homlokkal fixíroztam a velem szemben lévő ablakon át a kertet. A postás most hozta meg a leveleket. Nem tudtam elkerülni vágyakozó pillantását, ahogy a házamra nézett, tekintetével végigpásztázta az utolsó cserépig, és nem éreztem mást, csak önteltséget. Nekem lehetett, és neki nem. – Már nem azért, kisfiam, de te nem vagy éppen egy olyan figura, aki annyira nagyon foglalkozik az egy szem lányával!
-            De, én tipikusan olyan „figura” vagyok.
-            Oh, tényleg? – nevetett fel hitetlenül, s elém állva, felvont szemöldökkel mustrált. – Akkor hadd kérdezzem már meg. Mit szokott a lányod vacsorára enni? Na és reggelire?
-            Csokoládét – vágtam rá kapásból, azonban rögtön utána összeszorítottam szemeimet, amint rájöttem, mekkora balgaságot mondtam az imént. – Vagy valami zöldséget. Tudod, azt kellene neki.
-            Ne akard rám kenni a dolgot, Liam – nevetett fel röviden, megrovóan, majd folytatta. – Tejbegrízt. Mikor szokott lefeküdni?
-            Nem tudom. Nyolckor? – Itt már óvatosabb voltam, és direkt kérdés formájában válaszoltam.
-            Eeee – adta ki a „téves” géphangot, miszerint hibáztam. – Izi-bizi, megint rossz. Fél nyolc. De ez már majdnem, Liam! Majdnem! – tapsolt lassan, lejáratóan.
Megforgattam a szememet. Nehogy már még én jöjjek ki rosszul a helyzetből!
-              Oké. Jöhet a következő? Most már nagyon belelendültem! Mikor szokott felkelni?
Határozottan vágtam rá a válaszomat. Ezt pont tudtam!
-              Változó – mondtam magabiztosan, azonban anyámnak valami átsuhant az arcán, így hát szépítettem. – Olyan fél hétkor, általában.
-              Amikor te már általában nem vagy itthon, sőt? Ilyen az is, hogy nyolckor fekszik, Liam! Csodaszámba megy, hogy egyáltalán azt a fél órát egyáltalán betaláltad! Ritka alkalmak egyike, hogy most itthon vagy! Szerinted ilyen egy jó apa? Aki ezeket az alap dolgokat nem tudja a kislányáról?
-              Jó, nyilvánvalóan nem volt egy minta az életemben, akitől eltanulhattam volna a „jó apaság” fortélyait! – vágtam rá gondolkodás nélkül, de látva anyukám tekintetét, megnyúlt az arcom, és rögtön rájöttem, ezt így, ebben a formában nem lett volna szabad. – Ne haragudj, anyu. Nem úgy gondoltam.
-              De, Liam, úgy gondoltad. Mindegy is – legyintett, és hátrált pár lépést. Válláig érő, ősz haja az arcába hullt, ahogy eltakarta szomorú, megsértett énjét. Rettenetesen rosszul éreztem magam, amiért megbántottam azt az embert mindössze egy jelentéktelen mondattal, aki mindig, egész életemben mellettem volt.
Ezután a beszélgetésünk elhalt, egyikünk sem tudott mit mondani. Én nem voltam a szavak embere, már az érzelmek terén, nem tudtam, hogyan lennék képes bocsánatot kérni, és valamiért úgy is éreztem, erről most eredendően nem én tehettem. Ő kezdett a hátam mögött intézkedni, és szervezett be egy teljesen ismeretlen kislányt úgy, hogy nem tudtam róla! Nem szerettem, ha nem értesültem a történtekről, sosem tettem. Tiszta lapokkal játszottam, viszont a segítséget nehezen fogadtam el, mert úgy gondoltam, anélkül is megoldok mindent. Ám, ahogy tekintetemet édesanyám vékony alakjára vezettem, rájöttem: tévedtem. Nem tudtam megoldani semmit egymagamban. Nyilvánvaló, ide segítség kellett. És ezt a legrosszabb beismerni, mert utáltam, ha tehetetlen voltam. Viszont nem változtathatom meg az életemet azért, hogy a lányommal egy kicsit több időt töltsek! – gondoltam. Mióta Lorelai nem volt velünk, változott egy-két dolog, és én nem bizonyultam elég összeszedettnek és erősnek ahhoz, hogy a lányom ne vegye észre, hiányzik egy nő a házból. Egy olyan nő, aki nem Grace.
Viszont ezt hangosan sosem ismertem volna be. Nem én! Inkább betonba dugnám a fejemet, mint hogy nyilvánosan segítséget kérjek. Most mégis azt tettem, de ennek csak és kizárólag két oka volt.
1.        Anyukám könnyeit meglátva színtiszta bűntudatot éreztem, és ez még annál is rosszabb volt, ha rászorultam valakire. Szörnyű, főleg, hogy nem tudtam neki segíteni leküzdeni a fájdalmát. Ugyanolyan volt, mint én. Sokáig rejtegette, elfedte, de egyszer aztán csak kitört!
2.        Nem akartam, hogy Jodie-t még egyszer ehhez az ismeretlen lányhoz hasonlítsák. Nem ismertem őt, nem is akartam, mégis úgy éreztem, a két helyzet teljesen más volt, s éppen ezért gondoltam úgy, jobb lesz, ha a két történetet kettéválasztjuk.
Azt viszont nem voltam hajlandó beismerni, hogy rossz apa lennék. Mert nem voltam az, csupán meg kellett volna tanulnom összehozni a két legfontosabb dolgot az életemben: Jodelle-t a munkámmal. Viszont valljuk be, senkinek sem menne ez egykönnyen!

2017. február 10.

Prológus

Helooo,
Viszonylag sok idő után, de íme, a prológus. Nagyon izgatott vagyok a kezdés miatt, szörnyen remélem, hogy tetszeni fog a sztori! Ez a rész nem árul el túl sok mindent, csak annyit, amit mindenképp kellett neki. Én személy szerint imádtam írni, remélem, Ti is legalább feleannyira élvezni fogjátok. :) Ha így volt, megtennétek, hogy jelzitek ezt felém a komment szekcióban? Sokat jelentene egy kis visszajelzés, nagyon kíváncsi vagyok a reakciókra, véleményekre: bár nem jobban, mint máskor. (:
 Oh, és amíg el nem felejtem! Hálás vagyok annak a tizenegy emberkének, aki bízott bennem annyira, hogy úgymond vakon feliratkozzon az oldalra. Meglepetésként ért, de nem is lehetne nagyobb vigyor miatta az arcomon! 
A részeket szombatonként tervezem hozni, de ha csúszás lesz, mindenképpen jelzem majd - ha nem is itt, akkor a Facebook csoportban teszem meg, ahova nyugodt szívvel csatlakozzon az, aki ingert érez rá. És oh, nézzetek be a szereplőkhöz, iratkozzatok fel vagy mentsétek le az oldalt, kommenteljetek és pipálhattok is, ha úgy gondoljátok. :)
A zenét pedig kapcsoljátok be nyugodtan. Én így tettem anno a rész írása alatt.
Jó olvasást! <3

Hangulat                                                                                                         Taylor N.
nails, red, and old kép
Testemet rázza a zokogás. Természetesen smink nélküli, ráncos, megviselt orcámon csordogálnak a kövér könnycseppek, és hangtalanul koppannak a padlón, a barnás szőnyegen, amelyen állok. Liam koporsója mellett, melybe nem néztem még bele, mert nem akarom úgy látni őt, amilyen sosem volt. Élettelenül. Elhagyatottan. Halottan. Tudom, hogyha mégis megtenném, nem őt látnám ott feküdni. Eddigi tapasztalataim és emlékeim alapján pontosan tudom már, az a dolog a koporsóban már nem Liam, hanem csupán egy héj, egy hüvely; egy burok. Nem akarom látni, miközben tulajdonképpen másra sem vágyok, csak arra, hogy láthassam és kis, ráncos kezeim közé vehessem arcát, majd csókot nyomhassak az állára. Mint régen. Úgy akarok emlékezni rá, mint egy erős, csodálatosan szép Adoniszra, ahogy az izmai megfeszülnek és életre kelnek, amikor megérint, amikor kezei az egész testemet feltérképezik és betöltik, a tetovált alakjára, amit imádtam és a formákra, melyek egykor olyan gyönyörűen szétterültek barnás bőrén, mint valami műalkotás, amely oda teremtetett. Egytől-egyig imádom az összes tetoválását, mindegyik története és indoka lenyűgöző, s valahogy boldogít a tudat, nem azért varratta magára, mert tetszett – hm, az összeset –, hanem mert nagy jelentőséggel bírtak a számára. Imádtam rajtuk végighúzni a körmömet, csókokkal ellepni a mintákat, mert mindig kirázta a hideg, a nyakamba bújt és szuszogott a jóleső érzés okán. És arra is emlékezni akarok, úgy és olyan formában, ahogy a verítéke az enyémmel keveredik. Amikor együtt mentünk ki a hidegbe rágyújtani, majd megbeszéltük, miért rossz az, amit csinálunk, miközben kifújtuk a mérgező füstöt. Liam James Payne-re akarok emlékezni, nem a koporsóban nyugvó testre. Vagy inkább a megöregedett éveinkben való, az esti sétáink folytán megejtett szócsaták nyertesére. A már ősz hajú, megöregedett testű, de még mindig csodálatos férfire.
 Úgyhogy csak állok egy helyben. A tömegben, mégis oldalt maradva. Életem során sok fájdalmat vészeltem már át, volt már részem egy ehhez hasonló temetésben is egyszer… ebben a pillanatban mégis úgy érzem, egy teljes világ tört darabjaira bennem. De ez érthető is, azt hiszem. Elveszítettem egy részemet. A férjemet. A szerelmesemet. A társamat. Ismét, de most súlyosabban. Úgyhogy kortól függetlenül, jócskán túl a hatvanon joggal adhatom át magam a fájdalomnak. Sosem szégyelltem a könnyeimet, maximum makacsul tagadtam – ez az egy szó elég erőteljesen jellemzett engem −, ezért ekkor sem teszem. Főleg Liam miatt nem. A kezdeti nehézségeken túljutva rájöttem, ő az egyetlen, aki előtt tényleg nem kellene rejtegetni a gyengeséget, hiszen neki is jutott épp elég. Még csak az sem zavar, mennyi ember néz. Mennyi a munkatárs. Távoli rokon. Közeli rokon. Nem-rokon. Kettőnk közös, csodálatos gyümölcsei. Azok pallérozott, álomszép gyermekei. Barátok, ellenfelek, akik harctársuk életének végén mégis eljöttek tiszteletüket tenni. Tisztelők, de még a nemrég örökbefogadott kutyánk eredeti gazdája is megjelent. Nem lennék képes minden személynek megköszönni, hogy eljött, viszont vigasztal a tudat, hogy nem is kívánom. Mert az rendkívül felületes lenne.
Üres szavak, üres részvétnyilvánítások. Kezek szorítása a kezemen, ajkak érintése az arcomon. Síró barátok, támogató családtagok. Vagy épp fordítva, ugye. Nincs szükségem vigasztaló vagy sajnálkozó szavakra, pillantásokra. Azok, akik nem ismerték Liam Jamest, vagyis legalább annyira, mint a szomszédunk, Bethany, közel sem értik meg a történtek súlyát. Szánnivalóan hangozhat egy majd’ hatvannyolc éves öreglánytól, aki szinte negyvenhárom éve él együtt a párjával… de nekem egyes-egyedül Liamre van szükségem.
Jodie lányunk jobbomon, Nathan és Peyton balomon támogat, miután a barátaim odébb mentek, helyet adva a gyerekeimnek. Unokáim az első sorban ülnek, egyik-másiknak homályos a látása. Liam minden emberben egyaránt mély benyomást hagyott, hol pozitívet, hol negatívat és hirtelenjében el sem tudom képzelni, milyen lesz nélküle leélnem hátramaradt életem kis idejét. De tudom, nem adhatom fel. Sok teendőm van még a Földön: nélküle kell megtanulnom élni, ami jelenleg még elképzelhetetlennek tűnik, mégis tudom, idővel sikerülni fog. Mert ez a helyes. Itt van még dolgom. A gyerekeimmel, az unokáimmal… Barátokkal, háziállatokkal, a kert rendberakásával. Nem tehetem meg a szeretteimmel, hogy feladom, és a könnyebbik utat választom. Pedig biztos vagyok benne, hogy van, aki így döntene. Hiszen ez szenvedésmentes lenne volna, ami pedig mindig jobb. Már akinek, gondolom.
Gyűrűsujjamon forgatom a még nagyon régen kapott karikát és tudom, ha akár egyetlen pillantást is megengedek magamnak a belsejébe, ahova Liam egykor két dátumot gravíroztatott, biztos, hogy depresszíveket megszégyenítő zokogással rogynék össze, majd jönnék rá, ez bizony nem tesz jót öreg csontjaimnak. Még a gondolat is fájdalmas.
Két hét telt el, hogy ő már nincs velünk; tizennégy olyan nap, mely során rendkívül elfáradtam, és rá kellett jönnöm: még mindig gyűlölöm nélküle álomra hajtani fejemet. Pedig mindig úgy felhúztam magam idegőrlő horkolásán… és ekkor, amikor többé már nem hallhatom, ráeszmélek, mennyire is fog hiányozni. De hát az ember sok mindennel így van. Akkor jön rá, hogy hiányzik neki az adott dolog, amikor már nincs többé.
Az emberek jönnek és mennek, beszélnek hozzám. Az arcok összemosódva vonulnak el előttem. Néha bólintok, motyogok valamit. Egész életem során tartottam magam ahhoz az elvemhez, az égvilágon senki kedvéért sem játszom meg magam. A magam ura vagyok, nem hódolok be mások kénye-kedve szerint. Így hát ebben a pillanatban sem teszem, pedig egy-két ember láthatóan igényelné ezt. Ezeket a gesztusokat is mindössze azért produkálom, hogy tudják, nem vagyok katatón: fizikailag ébren vagyok.
Az már egy másik kérdés, hogy lelkileg milyen szinten állok. Nagyjából csak lélegzem. Mondhatni vegetálok. Már nem tudom, ki, de azt mondta nekem, érthetetlen, miért siratom ennyire elveszített páromat, hiszen nem vagyunk már fiatalok, a szerelmünk régi már, és szinte biztos, hogy elavult, s – múlt. Nos, ha emlékezetem nem csal – ami előfordulhat, már az életkoromat tekintve −, akkor olyan gyorsan, ahogy csak tudtam kijavítottam az illetőt, miszerint akkorát tévedett, mint jelen pillanatunkhoz képest az őskőkor! Hiszen az idegvégződéseim működnek, a vérem kering, de én magam halott vagyok. Meghaltam Liammel, a szerelmemmel együtt, akit sosem felejtettem el szeretni. Már másodszor az életem során, mégis olyan felemésztő a fájdalom, hogy ekkorra már gyenge vállaim alig bírják elviselni. Pedig Liammel megtanultam túljutni és elviselni a fájdalmat! És mégis. Amikor életem szerelmét veszítem el, egész más értelmet nyer a fájdalom. Egy új szintre kerül a képzeletbeli polcomon. Valami olyan érzés ez a gyomromban, mintha a szívem odáig süllyedve ugrálna, pumpálna, kihagyna, forogna… Szenvedne. És határozottan nincs a tetszésemre ez a nyamvadt érzés.
Eddig tőlem távolabb álló fiam mellém lép, és erős, tetovált karjával átfogja vállamat. Matthew jócskán fölém magasodik már, mogyoróbarna szeme fájdalmasan csillog, majd így szól:
-              Anyu… itt az idő.
Nem tudom, minek van itt az ideje. Nekidőlök, és összevont szemöldökkel nézek fel az arcára, majd egészen elszomorodok, mikor ugyan nem először, de rálátásom nyílik magas arccsontjára, és alapjában mosolygó íriszeire, melyeket az apjától örökölt.
Megérti az arckifejezésemet.
-              Hogy megtartsák a szertartást. Hogy lezárják a koporsót, és… nos, eltemessék őt. Tudod, anyu...
Bólintok. Halványan rá is mosolygok, bár e tettemben nem vagyok olyan biztos, és alkarjába kapaszkodva a széksorok felé sétálunk. Gyenge, elfáradt testemet támogatva vezet egy székhez, melyre aztán leülök, és hálásan nézek fel aggódó arcára. Kaylee közvetlen mellettem ül, kezei közé veszi enyémet, s támogatóan mosolyog rám. Örülök, amiért itt van velem, ennyi idő után is.
A hátramaradottak is követnek minket, s elfoglalják helyüket mellettünk, majd amikor a szertartást vezető tiszteletes nekikezd a szövegének, én lehajtott fejjel realizálom, hogy a férjem végleg elment. Nem egy üzleti körútra, mint ahogy sokszor tette. Nem a boltba, nem a gyerekekért, és még csak nem is egy veszekedés okául. Nem. Ő fentről terelget már minket óvó, szeretetteljes tekintettel, és majdnem felnevetek a gondolatra: Csak elérte, hogy végül addigi hitemet megtagadva, hinni kezdjek valami felső hatalomban! Mivel ebben a pillanatban olyan erővel sújt le rám a gyász, hogy amellett, majdnem hátraesek a székemben, tisztán érzem, a férjem a Mennyben tartózkodik már, megfiatalodva. Rám várva.
Halleway atya háttal áll a koporsónak, szemben velünk és beszél. Hallom a szavait, de nem jelentenek semmit. Szavak Liamről, hogy milyen csodálatos ember volt, mennyien szerették. Hogy ő nem ismerte személyesen, sajnos, de bizton állítja, kiérdemelt helye van a mennyben mindazért, amit elért, amit tett, és ahogyan tette azt. Hogy még mennyi terve volt még hátra így, idős korára is… Hogy majd' nyolcvan évesen távozott közülünk, pedig még nem fejezte be a földi teendőit, még sok mindent tartogatott. De ezek meghiúsultak. Meghiúsultak. Igaz szavak ezek, de valójában üresek. Nem számítanak, mert Liam elment, és a szavak itt már semmit sem jelentenek. Halleway tiszteletes nem tud semmit sem mondani, pedig az lett volna a dolga, hogy tartson egy búcsúztató szertartást, ahol mind elengedhetjük Liam lelkét, hogy ténylegesen örök nyugalomra térjen. Dühös is vagyok, amiért ilyen szerencsétlen tiszteletest kaptunk ki magunknak, de tudom, nem tehet arról, hogy olyan, amilyen. Ő pont nem kapott tehetséget a munkájához, amit végez, mint egyesek. Isten, vagy az a felsőbb hatalom, ami mindent elbírál, hozzá éppen nem volt kegyes.
Azután én jövök. Mindenki rám néz. Várakozóan. Nehezen, de végül felállok, és odasétálok, ahol előttem a tiszteletes áll. A kis pulpitus mögé, kikapcsolt mikrofonnal. A fát piszkálom a körmeimmel, és egy pillanatra eltűnődök: még ez a kis tett is bizonyítja, mennyire kezdő is ő tulajdonképpen. Az idősebbek, akiknek nem az első két-három szertartása csupán még ez, már nem tulajdonít ekkora figyelmet minden apróságnak.
Azonban az én fáradtságom, a lelki fáradtságom is kivehető, hiszen mindenen fennakadok: még ha ez nem is újszerű.
Mindeddig egy kis papírkát szorongatok a markomban, szövegét már pontosan tudom. Nem egyszer olvastam újra, mondogattam magamban és írtam át – ebben a pillanatban mégsem tudom, mit kellene mondanom. Rettenetesen kis embernek érzem magam, szinte eltűnök a pulpitus takarásában, s abban a pillanatban, amikor bekapcsolom a mikrofont, mást sem lehet hallani, mint a színtiszta, várakozó csöndet, s a székek nyikorgását egy-két halk köhögéssel, melyet egyből csendes bocsánatkérés követ. Tipikus síri csend, gondolom, s tulajdonképpen élvezem is − de még mindig nem vagyok benne biztos, mit mondhatnék, ami illő lenne Liamhez és az ő emlékéhez. Találhatnék udvarias és kifejező szavakat. Beszélhetnék arról, milyen hihetetlen is volt ő tulajdonképpen, s arról, hogy mennyire, de mennyire büszke voltam rá egész együtt leélt életünk során. Hogy milyen figyelmes, szeretetteljes, céltudatos és karizmatikus személyisége volt a férjemnek.
Hogy mennyire hiányzik.
De ezek közül semmi sem jön ki a számon, mert ezeket bárki más el tudná mondani róla, és tudom, hogy fogják is. Én úgy akarok végső búcsút venni a férjemtől, ahogyan azt én, saját magam tenni akarom, és nem úgy, ahogy a helyzet megkívánná.
-             Merem remélni, mindenki tudja a kedves egybegyűltek közül, hogy most kit búcsúztatunk. Liam James, már a számomra, mindenki másnak Mr. Payne, vagy valami kedvesebb formája a nevének… nos, ő fekszik most mögöttem – fordulok félig hátra, de erőm még mindig nincs belepillantani a koporsójába. Egyszerűen nem is akarok. Inkább megpróbálom viccesre venni a figurát, miközben szorosan lehunyom pilláimat. Érzem, ahogy megremeg a szám, homlokom ráncba gyűrődik az erőlködéstől, hogy ne sírjam el magam, és igyekszem olyannyira magamat adni, amennyire csak képes vagyok. – Olyan nagyon szerettem, mint sosem hittem, hogy embert fogok. – Tekintetemet csak az előttem lévő világos fapulpitusnak szentelem már, mert félek, hogy ha felemelném a fejemet, és pillantásom összetalálkozna a barátainkkal – Harryvel, Lou-val, megtoldva a fiukkal és a lányukkal. Niall özvegy feleségével és Zaynnel, aki mellett Kaci ül a nagyobbik lányukkal. Mérhetetlen hálát érzek a támogatásukért és a szeretetükért, és csodálkozva veszem észre: felettük is jócskán eljárt már az idő, akárcsak az én esetemben –, elveszíteném a hirtelenjében kialakult önkontrollomat. Néhány ember tekintete áthatolna az erős páncélzatomon, amit bénultságomból építettem magam köré. Átfúrná ezt a páncélt egészen az érzelmeim mélyben fortyogó magmájáig. És azt már tényleg senki sem akarhatja. – Nem akarok hegyibeszédet tartani. Nem azért vagyunk most itt, hogy az én elkeseredett, fájdalommal átitatott szavaimat hallgassuk. A kettőnk történetét… − Egynéhány pillanat erejéig olyannyira elkalandozom az emlékeimben, hogy még fojtatni is elfelejtem. – Mindössze egy dolgot szeretnék mondani. Egyetlen egyet, mégpedig valami olyat, amit mindenkinek joga van megtudni, még ha eléggé meseszagú is, s egyeseknek talán unalmas lehet majd lévén, nem érintettek. De engedjétek meg nekem ezt a kis pillanatot, mert számomra rengeteget jelent. – Lehúzom a gyűrűt a jobb kezem gyűrűsujjáról, és feltartom, miközben pillantásomat az egybegyűltekre vezetem. Végigvezetem fáradt, homályos tekintetemet a barátainkon, a barátaimon, s hihetetlen mértékű büszkeséget és hálát érzek azért, hogy egy egész emberöltőn keresztül magam mellett tudhattam őket jóban, s rosszban egyaránt. Az pedig, hogy Niallt még Liam előtt elvitte közülünk a betegsége, hirtelenjében összeszorítja a mellkasomat.
Néhány ember felszisszen, valószínűleg megijednek, lelkem nem fogja elbírni következő szavaim ólomsúlyát. De ők nem tudják azt, amit én. Nem érzik a mérhetetlen támogatást, mint ahogyan a vállamra simuló hatalmas kezet sem. Pedig tudom, ők nem láthatják. Én sem látom… mégis tudom, hogy ott van. Mögöttem. És mosolyog. Azzal a hatalmas, gribedlis és ragadó mosolyával, amit annyira, de annyira imádtam. – Amikor Liam megkérte a kezemet, május másodikán… nos, akkor még nem tudtam, hogy egy extra meglepetést is számolhatok mellé. Rá két napra viszont rájöttem a turpisságra – halkan felnevetek, de alig kivehető – Két dátum van belegravírozva – vágok bele a közepébe, és elszorul a torkom, ezért megköszörülöm azt, majd újabb kis, rövid ideig tartó szünetet tartok, amíg összeszedem magam. Ebben a pillanatban erősnek akarok látszani, még úgy is, ha mindenki tudja az ellenkezőjét. − Ti nem láthatjátok, körbe sem fogom adni, de attól még itt vannak, esküszöm! A megismerkedésünk az egyik, és az a nap, amikor Liam először érezte, hogy belém szeretett. Olyan nagyon régen volt. Négy gyereket felneveltünk azóta… mi is megöregedtünk… és most itt állok, a férjem koporsója előtt, neki háttal és arról kellene mesélnem, mennyire szerettem. – Csak magamat tudom ismételni, gondolom, és sóhajtok egyet. Tekintetemet a piros bársonyfüggönyökre vezetem és a míves padokra, érzékeim pedig csak a fojtogató érzelmekre korlátozódnak, melyek a levegőben keringenek. – Még mindig szeretem, te jó ég, mennyire! Elviselhetetlen néha, milyen mértékű szerelmet érzek iránta. Nem tudom, mi mást mondhatnék. Azt hiszem, befejeztem. Oh, nem. Mégsem! – elnézést kérően felnevetek, még mindig halkan és erőtlenül, de ezúttal már Zayn és a többiek is követnek. Tökéletesen ismernek engem, lánykori nevén Taylor J. Newsteart, aki mindig mindent meggondol és kijavít… az eltelt évek alatt nem változtam, egy fikarcnyit sem. Csupán megkomolyodtam. Megöregedtem. Futólag rájuk mosolygok, majd ennyit mondok befejezésül:
- Október tizenkettedike és február harmadika életem két olyan meghatározó pillanata, amit azt hiszem, könyvbe kellene foglalni.

Másfél hónap múlva

-              Tay mama, mesélsz nekünk egy történetet? – kérdezi Hayden hirtelenjében, miközben a hátsó teraszon ülve azon morfondírozok, hogyan tudnék kikászálódni a karosszékemből. De a kisfiú ezt meghiúsítja, ugyanis nem tulajdonít nagy figyelmet az én akaratomnak, az ölembe fészkeli magát kis testével, és a mellkasomra hajtva fejét, kisfiús hangon szólít meg.
Felkacagok. Rájöttem, nem lehetek boldogtalan, és mivel az eltelt időben rengeteg segítséget is kaptam, kezdtem felfedezni az apró dolgokat, melyekkel talán kibírhatom ideig-óráig. Mint például egy mosoly… Igenis sokat jelent ezekben az időkben. És kifejezetten örülök, amiért Hayden még nem tart törékenynek és gyöngének – halál nyugalommal fészkelődik az ölemben és játszik velem, ha éppen úgy tartja úri kedve. Mint most. Én pedig készséggel tartok vele!
Bár az agyam még mindig szeretné ugyanazokat a dolgokat csinálni, mint fiatalon, de a testem erre szüntelen azt mondja: neked elment az eszed? Ilyenkor szól Jodie vagy Nathan, hogy pihennem kellene, amit bár néha gyerekesen duzzogva, de teljesítek, hiszen tisztában vagyok vele, csak a javamat akarják.
-              Mit, kicsim?
-              Nem tudom, Nagyi. Valami izgiset. Hiányzik a Papa, tudod. Mindig ő mesélt olyanokat, amiktől pisilnem kellett a nevetéstől…
Elszorul a torkom, de nem engedhetem, hogy tovább fajuljon a dolog. Mosolyogva gondolok Liam emlékére, majd Hayden szőkésbarna hajára hajtom a fejemet, és mosolyogva válaszolok.
-              Nekem is nagyon hiányzik a Papa, kincsem. Nekem is – suttogom, és szemem sarkából észreveszem Peyton lányomat, aki aggódva dőlt eddig az ajtókeretnek, de amint elhangzik az apja neve, látszólag már indulna is felénk, hogy elvigye az unokámat, ezzel kimentve engem az emlékéből és az érzelmek elől. Megrázom a fejemet, és nyugtatólag rámosolygok. Nem akarom, hogy így kezeljenek. El bírom viselni.  Elég erős vagyok. Eljutottam arra a szintre is, hogy nem sírom el magam, ha bármikor eszembe jut… Túlélem és élem az életemet. Liam előtt és Liam után is van élet.
  Az már egy másik kérdés, hogy milyen.
– Mit meséljek, drágám? Valami kis segítséget azért csak adhatnál! – Segítségkérően felnevetek, miközben előre-hátra hintázunk a kis fotelemben, és nem érzem, térre lenne szükségem vagy, hogy nem férnénk el. Összebújunk, és az unokám energiájából és szeretetéből táplálkozom. Az eső halkan kopog a tetőn, és békesség költözik a brisbane-i levegőbe. Lenyugszik a lelkem, főleg, amikor Peyton letelepszik mellénk a kis padra, amely a fal mellett húzódik, majd a többiek is kijönnek, mintha valaki csak kihívta volna őket.
-              Mesélsz, Nagyi? Aaaa, légyszi’, a Papa és a Te történetedet! – Többféleképpen is elhangzik ez az egy mondat, kérés, és nem is tudom, merre nézzek.
Jodelle és Matthew aggódva néznek össze, de én csak boldogan, mámorosan elmosolyodok.
-              Lehet, hogy ez… Kincsem, kérj valami mást a nagyitól, jó? – kéri a fiától Peyton kedves hangnemben, beszállva az aggódásba és úgy néz Haydenre, mintha az öt éves kisfiúnak értenie kellene, mi az, hogy tapintatosság. Pedig nem.
Hirtelenjében azon kapom magam, hogy én is mesélni akarok.
Így hát nem hagyom magam, még akkor sem, mikor Nathan a térdemre simítja nagy tenyerét, és szavak nélkül küldi felém a szavakat: „Csak óvatosan, anyu.”
Hálásan, szeretetteljesen rámosolyogva bólintok, megpaskolom a kezét, majd megkérdezem:
-              Készen álltok a keserédes történetemre, gyerekek? Nem lesz ez mindig boldog, ezt meg kell mondanom! – figyelmeztetem a körém gyűlteket. Szerencsésnek érzem magam, amiért ilyen sokan vagyunk. Mint a négy gyermekem mellettem van, az unokáim is… Nagy a család. S bár a legidősebb nincs köztünk, mégis úgy érzem, a gyerekek szeretete, ha nem is teljesen, de képes elfoglalni és magáénak tulajdonítani, jószerivel kisajátítani a megüresedett helyet a szívemben.
-              Nem baj, Nagymama! Engem érdekel a Papa és a Te életed!
-         Főleg, hogy anyu is benne van!
-              Meg apa, igen! És tudom, hogy Cole-t, Noát és Reece-t is érdekli, én tudom! – szellemül át teljesen Maicy, Matt gyönyörű, tizenhárom éves nagylánya. Mosolyogva néz az említettre, akinek dagad a mellkasa a büszkeségtől, miközben nagyobbik lánygyermekére, Maicyre tekint, kinek karjában ikeröccse, Reece fetreng. Matt gyerekei nagyon apásak, meg kell hagyni. Livnek, a feleségének alig maradnak meg a karjaiban, de nem úgy tűnik, hogy ezt bánná, mindinkább élvezi, amiért ennyire oda vannak az apjukért. Na meg azért is, mert így egy kicsivel több idő jut önmagára. – Meg természetesen Bella-Rose-nak is, csak ő nem vallja be! – nevet fel a kislány cserfesen, és arcáról határtalan boldogság sugárzik, miközben bevonja a beszélgetésbe az unokanővérét.
-              Idióta – motyogja a lány a telefonja mögül, Jodie pedig már készül is megróni a lányát a csúnya beszédért, melyet a kislány társaságában megengedett magának, amikor az folytatja. – Mesélj csak Maicynek, Mama. Őt tuti érdekli.
Igyekszem nem foglalkozni a hangnemmel, amit velem szemben használ. Megviselte a nagyapja halála, ráadásul az internet világában ragadva meglehetősen elvont személyiséggel rendelkezik a leányzó. De én hagyom, hadd élje ki magát. Én is ilyen voltam az ő korában, még ha nem is ennyire begubózva. Inkább a világhoz való álláspontja az, ami az enyémre hajazó.
Megforgatja feketén kifestett szemeit, amikor Jodie mellé sétál, s kiveszi kezeiből a készüléket, amelyre teljes mértékben rácuppant az utóbbi időben.
-              Jo, mesélhetek a lányodnak is? Kicsi korodban érzékenyen érintett, amikor benne voltál egy-két történetben! – kérem ki az engedélyét, természetesen direkt úgy fogalmazva mondandóm elejét, hogy az Bella-Rose-ra is vonatkozzon. Emiatt a lány felnéz rám az addigi durcás állapotáról, és most, hogy rejtett utalást kapott némi kínos pillanatra és emlékre az anyjáról, annak kiskoráról, máris elevenebb a pillantása. Bár biztos, hogy ha ezt valaki szóvá teszi, egyből letagadná. Érzékeny kislány, de ezt is elég erősen tagadja.
Nem tudom, kinek akar ezzel az egész „engem semmi sem érdekel, mert olyan menő vagyok” –dologgal imponálni, hiszen tudomásom szerint nincs fiú a képben, aki miatt feleslegesen tennie kéne az agyát, és valami más, annak megfelelő személyiséget kreálni.
-              Nyugodtan, Anyu. Imádom a sztoritokat, csak ha kérhetem, a pikáns részeket mellőzzük.
-              Támogatom – szólal fel Peyton, még a kezét is felemeli. Hangtalanul felnevetek kisebbik lányomon, majd Nathan is beszáll a szóváltásba. Matt vigyorogva nézi a testvéreit, és olyan érzésem támad, mintha mind nagyon fiatalok lennénk. Egy olyan harmincassal kevesebbek… hiszen olyan játékosan viselkednek egyszeriben, hogy öröm nézni. Mindig is a család volt az első, összetartottunk és nagy volt az összhang, aminek köszönhetően a bajban sem hagyjuk magára a másikat. Ugyan érezhető, hogy mindnek hiányzik az édesapja vagy a nagyapja, mégis félre tudják rakni a gyász érzését, és egy kicsit mulatni.
-              Fuj, miért, olyanok is vannak?! – kerekednek el Bella-Rose szemei, és látványosan elborzad. Fekete, térdénél szaggatott farmerbe húzott vékony lábait maga elé emeli és átkarolja, arca pedig fintorba torzul.
-              Miért Kincsem, szerinted édesanyád honnan a csudából került elő? Mert tuti nem a gólya hozta, Angyalkám! – nevetek fel vállat vonva, egyenesen Bella-Rose szemeibe nézve. Úgy beszélek, mintha Jodie Liam és az én érdemem lenne, és nem Lorelai-é.
Viszont olyan érzés is..
-              Pedig a suliban ezt tanítják – néz rám cinkosan, még kacsint is egyet ráadásként.
-              A suliban sületlenséget tanítanak – kacagok fel jókedvűen, és külön figyelek a szóhasználatomra, bár jó ideje nem kellett már megtennem lévén, szülő vagyok. Fiatalkoromban nem tettem volna meg, nem fogtam volna vissza magamat… de amint eljutottunk oda, hogy sok kisgyerek vett körül, máris más lett minden. Nem vagyok már olyan nagyszájú többé. Nem tehetem meg. Hiszen én vagyok a példa, eltanulnák tőlem – azt meg nem vagyok hajlandó magamra vállalni. Így is épp eleget hallják Nathant káromkodni hallani, aki kiköpött olyan, mint én, csak fiúban! Hiszen amikor például beveri a kislábujját az ember a szekrény sarkába, nem rendezi le annyival, hogy „jajj!”, még akkor sem, ha nagyon igyekszik, sajnos. Peyton a női énem. Nemhiába, ő a legkisebb gyermekem. Valahogy tudat alatt olyanná formáltam, amilyen én akartam lenni, és ha már egyszer kívül-belül hasonlítottunk Peyjel, gondoltam, miért ne? Ennyi szórakozása csak lehet egy anyának is. Matthew és Jodie az apjukra hasonlítanak. Idősebbik fiam tényleg teljes mértékben olyan volt, mint Liam, csupán egy generációval fiatalabb kiadásban, és egy kicsit hullámos hajjal, már az én részvétem okául. Arcra, hozzáállásra, kisugárzásra, készségekre tekintve egyaránt továbbszállt egy jókora adag Mattre, aki nem úgy tűnik, mint aki annyira bánná ezt. Hiszen jól tudja, a génjeivel bármerre elmehet. És bár nem beképzelt és öntelt, nem úgy lett nevelve, valahogy sugárzik róla a tudás. Minden téren. Kár, hogy ezt az exneje nem vette észre addig, amíg még esélye volt rá. 
Jodie-ról nemkülönben. A legnagyobb gyermek a családban, így felelősségteljesen viselkedik, esetenként egy kis huncutsággal, mégis, ha az apja mellett állt, esélyük sem lett volna letagadni a másikat. Pedig néha megpróbálták.
Aztán belekezdek a történetbe. És tudom, miközben mesélek, jó’ néhányszor el fogok érzékenyülni, de vállalom. Hiszen én is fel akarok eleveníteni mindent, hogy sose feledjem el! Remélem, eddig sem tettem. Bízom benne, így lesz. És azon kapom magam, hogy pontosan fel tudnék sorakoztatni minden neves évszámot és csókot Liam és az én történetemből… ha kellene.
És kell.
Mert én akarom.
Ugyanis szükségem van arra, hogy ezt a keserédes pillanatot a magaménak tulajdonítva valami olyat meséljek és adjak ki magamból, amivel Liam emlékéből kilépve megkönnyítem magamnak és a környezetemnek is a dolgát. Tudom, ő sem akarná, hogy szomorkodjunk, még akkor sem, ha a kezdetekben, a legelső időkben kifejezetten erre hajtott. De miután sikeresen leküzdöttük az utunkba gördülő akadályokat, s megtaláltuk az egymáshoz vezető rögös utat… onnantól már nyílt kapuk vártak minket a másikhoz. Mondjuk. Mivel igen, annyira könnyű dolgunk azért csak nem lehetett.