2017. március 26.

6. // Erőszakosság

Halleeloo,
Sajnálom a csúszást, de tegnap elég ramaty napom volt. Most viszont itt vagyok, és Harryékhez is igyekszem kitenni még ma a részt, nagyon remélem, hogy az is sikerülni fog. :) Btw, köszönöm az előző fejezethez érkező visszajelzéseket, skacok, és ezt a rengeteg megtekintést is. <3 Én rettentően szeretem ezt a sztorit, úgyhogy marhára fel tudja dobni a napomat, ha látom, hogy nektek is tetszik egy kicsit! :)
És omg, hallottátok a hírt, hogy megszületett Cheryl&Liam kisfia? *o*
Jó olvasást, hajrá a sulihoz! <3

// Taylor N.
-                     Chris, ne haragudj, de nem hiszem, hogy el tudok készülni vele holnapra. – Nehéz volt elismernem, hogy nem sikerült összehoznom valamit, mivel nem igazán voltam hozzászokva, és ez az újszerű érzés kifejezetten nem volt az ínyemre. Amikor a főnököm nem válaszolt, csupán tekintetét járatta az asztalnak támaszkodó, s azon pakolgató Zayn és énköztem, jónak láttam megelőzni a felesleges köröket. – Ne aggódj, ő csak a barátom. Nyugodtan mondhatsz előtte is bármi olyasmit, amit alap esetben csak négyszemközt ejtenénk meg, bár szerintem ilyen nagyon nincs…
Chris néhány pillanatig még mindig komoran, mellkasa előtt összefűzött kezekkel meredt rám. Nyilván ő sem lehetett hozzászokva az olyan helyzetekhez, amikor nem voltam a toppon.
-                     Csak azon gondolkodom, kit tudok behívni helyetted – szólalt meg végül, hatalmasat sóhajtott, széles vállai pedig leereszkedtek. – Biztos vagy benne, Taylor? A skacok hiányolnak.
-                     Sajnos most nem megy, de számít valamit, ha azt mondom, ugyanúgy egy kiscsajhoz megyek?
-                     Sajnos nem – nevetett fel halkan, de kedvesen, és mosolyogva megrázta a fejét, miközben elsétált mellettem. Kivette a képkeretet Zayn kezéből, amit mindaddig elmélyülten tanulmányozott, a srác a hirtelen mozdulattól megugrott, s ezzel majdnem lefejelte Christ. Ezen már nekem kellett felnevetnem. Zayn olyan nagy marha volt! – Mindegy, valakit biztosan be tudok ugrasztani – vakargatta a tarkójánál lévő haját elhúzott ajkakkal, majd keresni kezdte a pillantásomat. – Hány ilyen alkalommal számoljak még a jövőben?
-                     Igyekszem minimalizálni! – ígértem összetett kezekkel. Mivel még nem volt meg a százhatvan kötelező órám, mint gyakorlat, nem tehettem meg, hogy csak úgy abbahagyom, és egyébként is. Az eltelt idő alatt megkedveltem a srácokat, akiknek olvastam, vagy akikkel beszélgettem, úgyhogy ezt az egy napot is nehézkesen tudtam csak eldönteni, hogy áttegyem egy másik napra, vagy ne.
Végül az első opcióra esett a választásom.

Húsz perccel később már a kocsiban ültünk, oldalamon Zaynnel, de még nem indultam el. Elvileg az útvonalat kerestem egy teázóhoz a közelben, mert a megszokottat éppen felújították, gyakorlatilag viszont csak vártam, mikor robban ki Zaynből… nos, Zayn és az ő kíváncsisága. Amióta kiértünk a kórházból, még nem kérdezősködött, amiért igazán hálás voltam, de sejtettem, nemsokára kétszer is meg fogom kapni az adagomat.
Erre nem is kellett olyan sokat várnom.
-                     Na és mi olyan nagyon fontos, hogy sztornóztad a holnapot? – fordult felém teljes testével, és megfordította a baseball sapkát a fején. Ez azt jelentette, minden figyelme az enyém, és imádtam ezért a szokásáért. Mondjuk, melyikért nem?
-                     Nem mondtam még? Jeez, rendben… Gondolom meséltem már neked Grace-ről. – Amikor lassan de biztosan bólintott, folytattam, s ezúttal már én is teljesen felé fordultam. Felhúztam a jobb térdemet, és a biztonsági övet kioldva szenteltem minden idegsejtemet Zaynnek. – Nemrég felkeresett, hogy lennék-e a fiának a lányának a nevelőnője. – Nyelvem kissé túlpörgött és féltem, nem fogja érteni, de hála az égnek, nem így történt. Valószínűleg a hosszú ismeretségünk okául, egyébként.
-                     A fiának a lányának a nevelőnője? Te? – mutatott rám elkerekedett szemekkel, direkt furcsa szószerkezetemet használva. – Az még oké, hogy heti kétszer eljössz ide – intett körbe általánosságban –, és felolvasod a saját történeteidet, mert tudom, hogy jól tudsz írni, és hogy szereted, na meg ugye muszáj is jönnöd, viszont azt is pontosan tudom, hogy a kisgyerekekhez nem igazán konyítasz.
-                     Jó, persze, igen. Viszont Grace megkért és tudod, ki akarja azt az embert cserbenhagyni, aki felnevelt…!
-                     Nyilván nem Miss Newstear – nevetett fel öblösen. Rányújtottam a nyelvem, miközben végigfutott rajtam a hideg: néhány napja Liam is pont így hívott. – És jól meggondoltad?
-                     Volt néhány napom gondolkodni a dolgon, jah – bólintottam magabiztosan. – Nem tudom még, hogy hogyan fogom tudni ezt csinálni a suli meg a pénteki meló mellett, meg ugye akkor a kórház…
-                     És Ray?
-                     Mi van vele? – értetlenkedtem.
Hogy jön ide Ray?
-                     Ő mit szólt hozzá? – segített ki egy szarkasztikus szemforgatással. Túl sokban hasonlítottunk mi ketten, azt hiszem. – A pasid, csak kikérted a véleményét…
-                     Valójában még nem – húztam be a nyakam, mire Zayn elkerekedett szemekkel és ajkakkal nézett rám, őszintén meglepődve, de leplezetlenül tetszett neki az új információ, amit egyedül ő tudott. Halálosan tudta élvezni, amikor fölényben volt, mert ez azt jelentette, ő többet tud, mint a többiek, s ezzel ő már valaki. – Még nem beszéltünk, na! – fordultam vissza a kormány felé, és pár pillanat múlva gyújtást is adtam, majd kikanyarodtam a parkolóból.
-                     Mostanában nem vagytok valami beszélőkések…
-                     Mostanában? – kérdeztem vissza, némi éllel a hangomban. – Mi ketten nem éppen arról vagyunk híresek, hogy lelkizünk… De, ha már itt tartunk, annyira nagyon ti sem! – böktem felé az ujjammal.
-                     Jó, mert mi másra használjuk a nyelvünket. Mondd csak, mikor feküdtetek ti le egymással utoljára?! – Felháborodott hangvételére nem tudtam nem felfigyelni. Felé kaptam az arcomat, de egyből vissza is fordítottam, menetiránynak megegyezően.
Hogy mi van?
-                     Z, imádlak, és tényleg mindent megdumálok veled, őszintén szólva szerintem még a menzeszem kezdetéről is tudsz, de a szexuális életemet hadd tartsam már meg magamnak! – nevettem fel.
Vicces, mert máskor nem kértem volna ilyet. Szerintem simán elmondtam volna minden pikáns részletet, de most valamiért nem akaródzott. Talán azért, mert nem volt miről beszélnünk. 
-                     Ez akkor egy „baszki, nagyon régen, szinte már pókhálós!”?
-                     Zayn! – kiáltottam fel nagyot nevetve. – Ne lovagolj már a témán!
-                     Majd inkább te, huh? – húzogatta idétlenül a szemöldökét, s lábait felpakolta a műszerfalra. Tökéletesen tudta, mennyire nem szerettem, ha a kocsimat bármilyen módon összemocskolta, viszont annak is tökéletesen a tudatában volt, hogy ő az egyetlen olyan személy, akinél nem hepciáskodtam és nyalattam fel vele a koszt.
Ezt előszeretettel ki is használta, mellesleg.
-                     Ugh, de meg tudnálak fojtani! – morogtam, miközben egy nem túl biztonságos és jó sofőri mozdulattal beelőztem egy piros Audit. Zayn már éppen szóvá is tette volna, ám végül inkább csöndben maradt.
Jobban is tette.
Még neki sem néztem volna el azt, ha a vezetési technikámat fikázza.
-                     Ha te az erőszakosságot szereted… – vonogatta a vállát ártatlanul. Ezen a ponton azonban már nem tudtam mit válaszolni, a téma pedig szintúgy elterelődött valami kevésbé kellemetlen területre. Félreértés ne essék, nem voltam én prűd, hiszen ahogy mondtam, a legjobb barátom még azt is tudta, mikortól kellett velem vigyázni, mert éppen a Mikulást vendégeltem! De ez a téma, vagyis jobban mondva a Rayjel való szexuális életem egy olyan pont volt az életemben, amit jobbnak láttam hanyagolni.
Már jelenleg.


// Liam P.
Képtalálat a következőre: „liam payne 2016”
-                     Mister Payne, az édesanyja keresi! – hallottam meg a titkárnőm, Beverly hangját a hátam mögül. Azonnal megfordultam, ahogy vékony ajkait elhagyta a nevem, majd összevont szemöldökkel léptem egyet irányába, kezemben az aktatáskámat szorongatva. Magas sarkú cipőjében bőszen imbolyogva, és figyelmemet felhívni próbáló integetéssel közelített felém. Arca elszánt volt, és mint mindig, ekkor is csinos.
-                     Mondja meg neki, kérem, hogy most nem érek rá!
-                     Próbálkoztam már, uram – ismerte el oldalra nézve, arca rózsaszínbe burkolódzott. – De nem tágított. Azt mondta, nagyon fontos, és hogy hívja vissza, amint elérhető lesz.
-                     Rendben, Beverly, köszönöm! – biccentettem, majd azzal a lendülettel meg is fordultam, és folytattam utamat a tárgyalóba. Szerettem jóval a megbeszélt előtt odaérni, és előkészülni minden eshetőségre. A fehér falakon a már sikeresen elért céljaink voltak láthatóak, és elégedetten vezettem végig rajtuk a pillantásomat, miközben az egész teremre elhúzódó körasztalra szétosztottam a mappákat, melyeket Mister Horannel tegnap már átvettünk. Ő helyesnek találta, azt mondta, teljes lelki nyugalommal adja hozzá a nevét, úgyhogy az egyébként sem túl sűrűn érzett kétségekből is lejjebb vettem azóta, miszerint legújabb ötletem esetleg nem úgy sülne el, ahogyan azt én akartam.

A tárgyalás után, mivel már nem volt több dolgom aznapra úgy gondoltam, ideje visszahívnom az anyámat. Vagy a telefon közelében ülte végig azt a három órát, amennyivel megvárakoztattam vagy nem tudtam elképzelni, hogyan, de első csöngésre fel is vette.
-                     Liam, miért nem hívtál vissza? – kért számon egyből, mindennemű köszönés vagy felvezetés nélkül.
-                     Megbeszélésem volt, ne haragudj. Viszlát, Patrick! – intettem a portásnak közben, amikor elhaladtam a fülkéje mellett, aztán újra az anyámra fókuszáltam. Időközben a kocsikulcsot is előszedtem, így hát most a parkolóház felé indulva folytattam. Alkalomadtán szerettem saját magam sofőrjének lenni, és ez egy ilyen nap volt. – Miért hívtál, egyébként? Valami baj volt?
-                     A hétvégén lesz Chloe születésnapja, fiam. Csak tudni akartam, emlékszel-e rá.
-                     A nővérem születésnapjára? Nem, anya, nyilvánvalóan elfelejtettem. – Miközben beültem a matt fekete Lamborghinibe, megforgattam szemeimet. – Azt még mondjuk pont nem tudom, mit adhatnék neki, hiszen megvan mindene...
-                     Menjetek el vásárolni Taylorral! – vágta rá egyből az ukázt, mintha eleve is erre irányult volna a hívása. Csak ezt követően értettem meg, hogy valószínűleg ez így is volt.
Felhorkantottam.
-                     Még mit nem! – ellenkeztem, s a telefont csatlakoztatva a központi hangosítóhoz, az anyósülésre dobtam. – Már miért mennék vele?
-                     Mert meg kell ismernetek egymást, ugyan már! – Szinte láttam magam előtt, ahogy megforgatta a szemét, és hirtelenjében úgy éreztem magam, mintha megint tizenöt éves lettem volna, és az akkori legjobb haverommal csevegnék. – És egyébként is! Chloe meg akarja ismerni, úgyhogy ha belemegy, és alkalmas is neki, akkor ő is ott lesz! Szóval, két legyet egy csapásra… − magyarázta teljes átéléssel.
-                     Nem fogok veled veszekedni. Felnőtt férfi vagyok, anya, és azt hiszem, ilyen beszélgetéseket inkább a lányommal kellene megejtenem!
-                     Akire most is én vigyázok? – kérdezett vissza epésen. – Nyilván így van, de remélem azt is tudod, hogy te mindig is az én kicsi fiam leszel. Azt pedig pláne, hogy nemsokára már nem én leszek az, aki a lányod mellett lesz, úgyhogy talán nem kellene ennyire biztosnak lenni a dolgodban.
-                     Miért, ha netalántán Taylor lesz majd Jodie-val, te már nem is akarsz az élete része lenni?
-                     Ajh, Liam, ilyenkor egyáltalán nem érződik, hogy milyen intelligens vagy! – hőbörgött, és én majdnem el is mosolyodtam a hanghordozására, és az elképzelt képre. – Mindegy, én sem akarok veled most szócsatázni. Úgy is nekem lenne a végére igazam, lássuk be. – Ebben egy percre sem kételkedtem, és már csak azért sem, mert anyám élvezte, amikor ő nyert, engem meg nem különösebben érdekelt. Már a vele való vitázás kimenetele. Másokkal minden adandó alkalommal vérre mentem.
Amikor nem válaszoltam, minden bizonnyal rájött, megadtam magam. Volt más választásom?
Bizony akadt volna, és ha annyira ellene is lettem volna a dolognak, biztos vagyok benne, tovább folytattam volna az egyezkedést. Azonban kíváncsi lettem, milyen lehet egy vásárlás a tulajdon nővéremnek a lánnyal, aki napok óta a fejemben járt azokkal a formás, kecses lábaival, szóval mondhatjuk, hogy bár anyám szerint mártírként, de végül mégis belementem. 

Nem tudom, mi lelt, amikor nem voltam képes tárcsázni a már előre beütött számot. Fel, s alá járkáltam a dolgozószobámban, és a hajamban turkálva próbáltam rávenni magam a cselekvésre. Idegesített, ahogy viselkedtem; nem tudtam mire vélni. Soha a büdös életben nem hagytam volna szívesebben a piszkos munkát másra, pedig ez volt az egyetlen, ami aztán tényleg nem volt rám jellemző.
-                     Picsába! – káromkodtam végül a kelleténél sokkal halkabban, és csak utána esett le, hogy mennyire nem kellene hangoskodnom – hiszen Jo aludt éppen. 
A következő pillanatban a fülemhez  emeltem a telefont. Nem szórakozhattam tovább, pláne, ha felkeltettem Jo-t, mert akkor már lesz indokom is a halogatásra. -                     Igen? – szóltak bele a vonal másik végén kíváncsian.
-          Erm, Taylor… üdv, itt Liam Payne! – Mi a fene van velem?!
-                     Oh, hello – nyögött fel alig hallhatóan meglepettségében, a háttérből motoszkálást hallottam, s rögtön azután fojtott sutyorgást. Amint lecsillapodtak a kedélyek, ismét megszólalt, én pedig különösen örültem, hogy végre hallhattam a hangját. – Grace nemrég hívott engem is, igazi kerítőnő. Természetesen benne vagyok, felőlem mehetünk.
Mélyet sóhajtottam, és féloldalasan felültem a tölgyfa asztalom szélére.
-                     Nagyszerű. Hova menjek érted? – Idegességem hirtelenjében elszállt, talán pont attól, ahogy a lány az előbb válaszolt. Jókedvűen, s bár számomra ismeretlen, de kétségkívül édes akcentusa kivehető volt, mégis feldobta a napomat. Pedig ma már volt minek örülnöm…
Nos, a lista kibővült, úgy tűnik.
-                     Hát, jelenleg Zaynnel… vagyis a barátommal vagyok, de olyan egy óra múlva már okés lenne. Lincoln sugárút megvan?
-                     Természetesen – vágtam rá egy hatalmas bólintással, mintha csak láthatta volna.
-                     Rendben, akkor a Chokernél, nemsokára. Viszlát, Liam! – köszönt el, s meg sem várva a válaszomat, bontotta a vonalat.
Nos, akkor ezt is elintéztük – gondoltam némileg elégedetten, de határozottan fellélegezve, s lepattanva az asztalról, a lépcső felé igyekezve döntöttem el, hogy összedobok valami késői ebédet magamnak is, s nem csak Jo-nak a későbbre szóló vacsorát.
Fél óra múlva már elkészültem mindennel, amivel csak akartam, s a mutatóujjamon pörgetve a kocsikulcsot, viszonylag békésen üldögéltem a konyhában, s a telefonomon kerestem a pláza olyan boltjait, melyekről úgy gondoltam, érdemes lenne bemenni. Nem mondom, egyelőre még nem sok mindent találtam, de bíztam abban, hogy ha egy nővel leszek, akkor könnyebb lesz majd a feladatom. Ezt a feladatot még akkor sem oldottam meg, amikor már a Choker előtt parkoltam, s a lányra várakoztam. Tökéletesen időben voltam, azonban amikor egyszer csak nyílt a bolt ajtaja, s én megláttam az éppen kilépő Taylort, legszívesebben elhajtottam volna a fenébe.
Úgy éreztem magam, mint egy vacak tinédzser, pedig egy komoly üzletembernek kellett volna lennem! Ennek ellenére kipattantam a kocsiból, megkerültem, és úgy vártam rá, hogy aztán majd kinyithassam neki az ajtót.
A barna fiú, akivel volt – ha jól emlékszem, Zayn – előreengedte a lányt az ajtóban, majd amikor Taylor az autó, vagyis valójában felém biccentett, a másik egy röpke pillanat erejéig felém pillantott. Komoly tekintete volt, barna pillantása egészen a csontvelőmig elhatolt és bár egykorú lehetett Taylorral, mégis úgy éreztem, ebben a helyzetben nem szabad elpillantanom. Én voltam a komolyabb, a sikeresebb és… és, nos, a férfiasabb. S bár a tárgyalásokon már megedződtem annyira, hogy kibírjak egy-egy súlyosabb pillantást, mégis elgondolkodtam, mégis mi lett volna, ha ezúttal máshogy történik.
Amikor elfordult, s újra Taylor szemeibe nézett, láttam, ahogy egy önkénytelen mosoly kúszott az ajkaira, majd lazán átkarolta a nyakát, és magához húzta. Én csak a kocsi oldalának dőlve várakoztam, és félredöntve a fejemet kísértem végig az érzékeny búcsúzkodást.
A srác többször is végigsimított a hátán, majd egy homlok puszival köszöntek el, végre valahára. Felsóhajtottam, mikor a lány elindult, s összekulcsolt ujjaikat jószerivel addig nem engedte el, amíg már kellő távolságra nem volt az elszakadásukhoz. Értetlen voltam. Taylor talán megcsalná a barátját, aki a múltkor érte jött? Hiszen ebből a pár percből minden lejött, csak az nem, hogy ők csupán „haverok” lennének! Ahogy a lány fogalmazott a vonalban, amikor beszéltünk: Zayn, a barátja. Ennek az egy kifejezésnek pedig több jelentése is lehet. Vajon melyikre értette?
És ez miért foglalkoztatott engem ily módon?!
-                     Szia – köszönt, amikor elém ért. Szám sarkát felrántva, pillantásomat visszavezettem a még mindig ugyanott álló alakra, aki mellkasa előtt összefont, enyémekhez hasonlóan végigtetovált kezekkel meredt ránk.  Piszkosul bökte a csőrömet a jelenléte, pedig egyetlen lépéssel sem jött közelebb azóta, hogy meglátott.
Taylor ruhája pedig eléggé elnyerte a tetszésemet, ha már itt tartunk. Karcsú, kecses alakjára éppen ott feszült, ahol kellett a szűk, elöl végig cipzáros ruha, ami talán túl sok mindent engedett a képzeletnek, noha nem volt kifejezetten rövid, sőt. Mindössze én voltam az, aki képes volt levetkőztetni a lányt a szemeivel, pláne, hogy azon a nyamvadt anyagon végig egy nyamvadt cipzár húzódott! Hirtelenjében pedig azon kaptam magam, hogy tudni akartam, valódi-e, vagy csak amolyan díszítés, mint ahogyan azt is, hogy vajon ez a Zayn-gyerek is ilyeneken gondolkodott-e, amikor mellette töltött egy egész napot, feltehetőleg.
Az ajtó kinyitódott, és szépen, ívesen hajlott felfelé. Egyértelműen ez volt a kedvenc autóm. A legkényelmesebb mindközül, ráadásul nagyjából hajazott a Batmobilra is. Talán pont emiatt vettem meg anno.

// Taylor N.
-                     Na és, merre megyünk? – kérdeztem, s közben integetve búcsúzkodtam Zayntől, már autón belülről, ami egyébként valami csodálatos volt! Mivel mindig is imádtam az autókat, a motorokat, ez a különleges járgány egyértelműen levett a lábamról. Matt fekete színe, felfelé nyíló ajtói teljesen levettek a lábamról, és az üléshuzatok... a belső tér pár pillanat erejéig szabályosan halakhoz hasonló tátogásra késztetett.
-                     A plázába – adta az egyszerű választ, mint amilyeneket már megszokhattam tőle. – Gondolom, sokat jársz oda.
-                     Nem kifejezetten – húztam el a számat. Azt már észrevettem, hogy minden mondata, ami felém intézett, egyfajta feltérképezés volt, s nem tudtam, ezt mennyi időmbe telik majd megszokni. – Maximum moziba. Nem vagyok nagyon egy vásárlós lány…
Úgy látszott, tetszett neki a válaszom, mert megejtett egy halvány mosolyt. Ezen kívül azonban nem kezdeményezett további beszélgetést, így hát nekem kellett improvizálnom valamit.
-                     És, hogy van Jodie?
-                     Szerintem még alszik – húzta fel a bőrkabátja ujját, s a látszatra méregdrága karóra számlapjára pillantott. A puhának tűnő ing ujjánál ha jól láttam, kikandikált egy tetoválás is. Azon kaptam magam, mégis mit varrattathatott a testére, amit egy egész életen át viselni akarna. – Igen, nemsokára már kelnie is kell.
-                     Kell? Miért kell felkelnie? – kérdeztem vissza furcsán, amint túltettem magam a filozofálgatáson.
-                     Bonyolult nevelési módszereim vannak – hagyta ennyiben a dolgot, pedig én nagyon is kíváncsi voltam.
-                     Ez mit jelent?
-                     Azt, hogy meg van adva, mikor kel, mikor fekszik, mikor eszik. – Hangja goromba volt, és olyan, mint aki borzasztóan unja a helyzetet, amit nem értettem lévén, hogy a nem olyan régen megejtett beszélgetésünkkor meg pont nem ilyen volt. Ki volt hangosítva a vonal, és Zayn végigkommentálta az egészet. Ő is parancsolta, hogy hangosítsam ki, egyébként, én meg nem igazán tiltakoztam. Minek tettem volna? Ez pont nem jelentett semmit.
Vagy mégis?
-               Értem – dünnyögtem teljesen ledöbbenve, viszont inkább ennyiben hagytam a dolgot. – Na és, mit tervezel venni a nővérednek?
-                     Hm, nem tudom… Talán egy karórát, vagy nyakláncot? – tanakodott hangosan, de inkább hallatszott kérdésnek a válasza, mint egy konkrét, biztos kijelentésnek.
-                     Nem szeretnél valami személyesebbet? Mondjuk egy képkeret, amin a fiával meg a férjével van…
-                     Honnan tudod, hogy van egy fia? – kapta felém a tekintetét egy pillanatra.
-                     Hát, tudod… hogy is fogalmazzak… Ő volt az, aki miatt Grace anno otthagyott – ingattam a fejemet, s keresztbe tettem lábaimat, táskámat az ölemben tartva. A ruha így még kevesebbet takart, mint amit már eleve is, de mivel úgy voltam vele, Liam mégis miért nézte volna pont az én combomat, nem zavartattam magam. – Képet még nem láttam róla, meg a nővéred férjéről sem, de gondolom, neked van…
-                     Ha nincs is, akkor holnap visszajövünk és kinyomtatjuk, ma pedig megvesszük a keretet – ötletelgetett, miközben befordult a parkolóházba.
-                     Tetszik a többes szám. – Azonban abban már nem vagyok biztos, hogy ezt hangosan is kimondtam.

2017. március 18.

5. // Pikáns utalás

Halleeloo,
Szombat van, ami egyenlő egy új #Tayam Paystear résszel. Izgulok, hogy tetszeni fog-e, mivel egy kicsit olyan filler rész, de valahogy mégsem, és csak omg. :D Jodie, Liam, Taylor, Louis, Ray, Grace, említve Chloe és néhány rejtett kis utalás... YASS. Ismételten egy olyan fejezet, amit imádtam megírni, Liam egyre nyitottabb vagy kedvesebb, nem is tudom, Tay pedig, ahogy egyik barátnőm mondta: egyre szimpatikusabb, miközben még mindig egy badass. Nos, kinek mi. :D Btw köszönöm az előző részhez érkező egy kommentet, Judit, nagyon szeretlek! <3 És omg, 1900 megtekintés és 13 feliratkozó, csodálatosak vagytok! Köszönöm. :) Remélem, ezek a számok még csal növekedni fognak a történet előrehaladtával. És ha szeretnétek megtudni a sztori kulisszatitkait is, csatlakozzatok a FB csoporthoz, ahol néhanapján kikerül egy-két olyan bejegyzés, ami nem feltétlenül egy új részt közöl vagy ide, vagy a másik két blogomra, amiket itt érhettek el: So hypnotizing&Waves. Jó olvasást, és szép hétvégét, babes. :) 

maia mitchell kép
// Taylor N.
Két nappal később már kora reggel talpon voltam, olyan éberen, ahogy csak lehetett. Első meglátásom szerint nagyon is hiányzott mellőlem Kaci, de ő Zaynnél aludt a sulija koleszében, úgyhogy nem rendelhettem magam mellé ilyen időtájt, hiszen feltehetőleg egy forgalmas éjszakán voltak túl.
Ugh.
Úgyhogy kénytelen-kelletlen, de reménykednem kellett Louis barátom jó ízlésében. Jó, oké. Ez gonosz volt, és több helyen is hibás.
Először is, nem volt jó az ízlése, hiszen összejött azzal a gennyládával, akivel ekkor is kavart, ráadásul esetenként a cipőjét is zokni nélkül hordta, ami nem zavart, hiszen esetenként velem is előfordult.
Másodszor pedig: Ki az, aki összejönne… azzal?! Danny Wilkinson maga volt a megtestesült gennyláda és egy kegyetlen kis rohadék. Amióta Louis bemutatta nekünk, és felhozva a lakásomra a barátait is, bulit rendezett nálunk, majd az egészet rákente a legjobb barátomra, ráadásul nem is hogyan, képtelen voltam máshogy nézni rá, mint egy utálatos alakra.
-            Tommo, segítesz nekem? – léptem mögé, és kezeimet dereka köré fontam. Államat vállgödrébe nyomtam, jó erősen, hogy biztos felfigyeljen rám. Felnyögött és felhúzta a vállait, ami meg nekem nem volt túl kellemes, ezért elengedtem, és egy elégedett mosollyal hátráltam a szemközti pultig, amire aztán fel is ültem, és lábaimat lóbálva vártam az egyik legjobb fiúbarátom visszáját.
-            Miben, T? – fordult felém, kezében egy serpenyővel, csípőjén pingvines köténnyel. Szemöldököm ráncba szaladt, meglátva az idióta felszerelését, de aztán nem tettem szóvá, mert be kellett látni: Jól állt neki.
Mondjuk nem sok mindenről tudok, ami nem így lett volna.
-            Öltözni – húztam el a számat, és hátradőltem, kezeimen megtámaszkodva. Frusztrált, hogy más véleményére szorultam, mert nem igen fordult még velem elő. – Mármint nem felöltözni kellene a segítséged, inkább a ruhák kiválasztásában.
-            Reméltem is – röhögött fel megjátszott megkönnyebbültséggel. – Viszont, ha jól tudom, tegnapelőtt Kaci segítségét kellett élvezned, ami nem volt feltétlenül jó a részedről.
-            Ő mesélte? – bólintott, így hát folytattam. – Baromság.
-            Lehet – vont vállat, kicsit felkacagva. Elmosolyodtam a hangra, mert Lou tipikusan olyan fazon volt, akinél nem tudtál nem felvidulni, ha nevetett.
Aztán visszafordult, elzárta a gázt, és egy másik rózsára téve a serpenyőt, ismét felém nézett.
-            Egyébként, miben lehetek a szolgálatodra? Felhívnám a figyelmedet arra, hogy pasiból lennék, ezért nem vagyok képes azt mondani egy ruhára, hogy „ííípp, de cuki!”
-            Múltkor megtörtént – hívtam fel a figyelmét a pár héttel ezelőtti vásárlási akciónkra, amikor négyesben bevettük az egyik plázát, és nem Kaci vagy én voltunk azok, akik minden második kirakatnál leszobroztak, hanem a Tomlinson gyerek. Zayn a végére már szabályszerűen szenvedett, valahol el is hagytuk, mert leült egy puffra, s nem szólt, hogy ott marad egy kicsit „pihizni”.
Visszaemlékezve vicces nap volt, de tudom, akkor nem éppen így vélekedtünk a témáról.
-            Jó, az egy különleges alkalom volt. Mindegy is – legyintett, miszerint akadjunk le a témáról. Meg is tettük. Nem nagyon volt már időm csak így lézengeni: nem szerettem késni.

Húsz perccel később már elkészülten feszítettem, és a kanapé háttámláján ücsörögve, féloldalasan lógatva a lábamat vártam, hogy Ray felvegye a telefont. Úgy beszéltük meg, hogy ő dob el Grace-ékhez, és mivel még időben is voltam, nem idegeskedtem – de ettől függetlenül nagyon szurkoltam a srácnak, hogy felvegye, mert nem terveztem másodjára is próbálkozni.
Nem voltam az a fajta lány.
Szürke hintás, hosszabb pólóm aljával játszottam, amikor Ray végre reagált a hívásomra.
-            Hello, Baby. Mizujs?
-            Arról volt szó, hogy eljössz értem, megreggelizünk valahol, és aztán rohanok, nem?
-            De, igen. – Nem láthattam, de biztos voltam benne, hogy nem emlékezett rá, mint ahogy abban is, hogy egy hatalmasat bólintott, miközben megnyalta a szája szélét.
A francba is, ismertem a barátomat. Volt rá közel hat évem, na meg az előzményeket tekintve sem voltunk egymás számára totál ismeretlenek.
-            Elfelejtetted, mi?
-            Én? Áh, dehogy! – vágta rá, hosszasan elnyújtva a végét. – Sosem szoktam semmit sem elfelejteni!
-            Az király, mert most megtetted. Raymond Sivan, számíthatok rád a mai napon, vagy sem?
-            Persze, Baby! De mégis mióta szorítkozol mások segítségére?
-            Úgy kábé mától – nevettem fel, s Ray követett. Megtört az a feszes légkör, és a háttérben a motor búgását is meghallottam. Mázli, hogy nadrágot vettem fel – gondoltam. Frusztrált, hogy az öltözködésben ismételten más véleményére szorultam, mert nem igen fordult még velem elő, és az is, hogy vártam Ray érkezését, miközben halál lazán bepattanhattam volna a kocsimba is. De nem különösebben foglalkoztam vele, lévén, kényelmesebb volt. Meg könnyebb is. És mikor nem felelt volna meg bárkinek is az, ami kevesebb energiával járt?! – Mennyi idő, amíg ideérsz?
-            Tíz perc, aztán mehetünk kajolni valamit. Nyugi, Baby. – S mindenféle válaszadási lehetőség nélkül kinyomta a telefont.

A moci bőrülésén ültünk, ölemben a táskámmal. Előbb értünk ide, mint eleve megbeszéltük Grace-szel, aminek kifejezetten örültem. Sosem szerettem késni, bár lehet, ezt már említettem.
Valójában egész életemben csak két dologtól tartottam igazán. Az egyik az, hogy felriadok az éjszaka közepén, és egy szellem néz velem szembe. Nem is akármelyik. Persze ennek nem nagy a valószínűsége, de attól még elég creepy a dolog.
A másik, hogy elkések valahonnan. Mondjuk egy egyetemi kurzusról, a példa kedvéért.
Utáltam, ha mindenki engem bámult, pedig ha az ember akár egy perccel is a kezdés után érkezik, ez elkerülhetetlennek bizonyult.
Tényleg gyűlöltem késni, és nem csak azért, mert anno pont az a tizenöt perc vezetett a vesztemhez.
-            Jöjjek is érted, vagy megoldod?
-            Olyan udvarias tudsz néha lenni – sandítottam Ray felé rosszallóan. – És igen, jó lenne, ha eljönnél értem.
house, luxury, and mansion kép-            Rendben van, Baby – bólintott, s előre dőlve a számra tapadt, miközben én karjaimat lazán a nyaka köré dobtam. Elnyúlt csókunkat végül én szakítottam meg, és azzal a lendülettel már pattantam is le a motorról, amit egyszerűen imádtam. Mind vezetni, mind nézni. Egy utolsó csókot dobtam még Raynek, majd a nagy vaskapu felé szlalomoztam. Igyekeztem nem tátott szájjal bámészkodni, de a késztetés igencsak megvolt rá. Legutóbb, mikor itt jártam, nem volt esélyem körbekémlelni, viszont most jóskán bepótoltam. Szörnyen jól nézett ki a telek és a ház, meg kell mondani, basszus!  A színek tökéletes harmóniában álltak egymással, díszítésnek szánt fehér oszlopok nyak még nyálcsorgatóbbá varázsolták a látványt. Mocsok mázlista az, aki itt lakhat, gondoltam, viszont rögtön utána fejbe is kólinthattam volna magam emiatt: mit számít a külcsín? Lehet, hogy a ház és a kert gyönyörű és káprázatos, viszont a tulajdonosa az, aki miatt valahogy máris lekonyult a mosolyom. A kaputelefont benyomva, pár perc múlva a feljáró kövezett padlóján sétáltam, majd mikor már az ajtó elé értem volna, az hirtelen kinyílt előttem.
-            Oh, Liam – nyögtem meglepődöttségemben, hiszen nem éppen rá számítottam, hanem az anyjára. – Hogy vagy?
-            Remekül, gyere beljebb – tárta ki az ajtót, s odébb állt, hogy beférhessek a nyíláson. Amikor már minden bent felesleges dolgot levettem magamról, folytatta. – Na és te?
-            Detto, kösz – biccentettem. Azonban a beszélgetés, vagy bármi is volt ez, itt elhalt. Észrevettem, ez valamilyen szokásunkká vált az eltelt idő alatt, amióta ismertem a férfit. Én nem erőltettem a dolgot, hiszen nem én voltam otthon, ráadásul ő volt a ház ura, s a lehetséges jövendőbeli főnököm is. Minek izgultam? A választ nem találtam meg a kérdésre, viszont másra igen. – A lányod?
-           Még alszik, anyámmal késő estig filmeztek. – Hangjából tisztán kivehető a rosszallás, ahogy megforgatta hatalmas barna szemeit. Mikor újból megszólalt, búgó hangja kis bizonytalanságról árulkodott, megspékelve némi rosszallással. – Felkeltsem, vagy akarod inkább te?
-            Nyugodtan menj csak te. Nem ismerem, ő sem engem; szinte biztos vagyok benne, sírás lenne a vége.
-            Áh – rejtette el a mosolyát, miközben fellépett az első lépcsőfokra. – Jodie azért annyira nem ijesztő!
Először ne esett le, mire gondolt, de rögtön azt követően kirobbant belőlem egy kisebb röhögés. Liam felém kapott, hogy hatalmas tenyerét a számra tapassza, miszerint azonnal fogjam be, mert ha nem, szükségtelen lesz felmennie, a lánya magától is lejön, de végül félúton meggondolta magát, kezeit a nadrágja zsebébe dugta, és zavarban léve felrobogott a hosszú falépcsőn. Elkerekedett szemekkel bámultam utána, ujjaimmal alsó ajkamon játszva, majd úgy döntöttem, inkább megkeresem Grace-t annak reményében, ő is ott tartózkodott. Eddig legalábbis úgy tapasztaltam, nem töltött sok időt a fia és az unokája nélkül, ráadásul tudnia kellett, hogy jövök, hiszen ő mondta az időpontot és az órát is… plusz azt se felejtsük el, hogy „filmeztek”, és nagy valószínűséggel Liam nem dobta ki az anyját a házból, miután elhangzott a végszó.
Bár…
Jó, oké. Biztos, hogy nem tette meg.
De akkor miért nem találtam sehol sem a nőt? Nem foglalkozva az illemmel, nagyjából körbejártam a földszintet, de sehol sem leltem rá, úgyhogy végül feladtam, és mivel még mindig nem tértek vissza Liamék sem, fogtam magam, és leültem a lépcső legalsó fokára.
Igen, azt hiszem, kimondhatjuk: kicsit izgultam.


// Liam P.
Felsétálva a lépcsőn, másra sem vágytam, mint arra, hogy visszafordulhassak, és elmondhassam anyámnak, nekem nincs erre szükségem. Változatlanul úgy gondoltam, megoldok mindent egyedül – azonban az, ahogy Taylor rám nézett, azokkal a hatalmas, csillogó őzike szemekkel... nos, ez pillanatnyilag képes volt megingatni a magamba vetett hitemet, és rá tudott venni, hogy cselekedjek. Sosem mondtam magam tesze-tosztának, ha valamit kiszabtak rám, kérdés nélkül megcsináltam: ekkor azonban legszívesebben ellenszegültem volna az elvártnak és annak, ami a lányomnak a legjobb volt. Taylor. Még úgy is, ha pontosan tudtam, mennyire előkészületlen, fiatal és felelőtlen. Semmi tapasztalata nem volt a gyerekekhez, és az igazat megvallva, nagyon is féltettem a helyzetemet a kettőnk közötti álláspontban, hiszen lássuk be. Eddigi, csekély tapasztalataimból pontosan rá lehetett jönni, ő nem az a fajta ember volt, akinek mond valamit az ember, mondjuk a főnöke – ebben az esetben én –, és ő ugrik is. Nem volt kenyerem az általánosítás, tegyük hozzá. Azt is, hogy a meggondolatlan döntéshozatal sem.
Viszont lehet, hogy pont ez kellett, pont Ő kellett ebbe a házba. Talán ez a kulcs... amire ebben a pillanatban jöttem csak rá, pedig egész este csak és kizárólag rajta járt az agyam. Csodáltam, hogy reggel nem sántított, gondoltam.
-            Kicsim – nyitottam be a lányom szobájába, és a hangom nem volt több suttogásnál. Noha még annak is gyér volt. Mikor láttam, hogy a szemei résnyire nyitva voltak, a maximalista lényem némileg lenyugodott. Nem aludt sokkal tovább annál, amennyit akkoriban szokott. – Itt van Taylor. Tudod, akiről a Nagyi tegnap mesélt.
-             A csúnya néni, akiről este pici mesét mondtál, apuci? – kérdezett vissza kómásan, miközben leültem az ágya szélére. Szája „o” alakot formált, kis kezét a betanult norma szerint elé is rakta, majd ököllel megdörzsölte a szemeit. Ezt követően addig szenvedett, amíg az ölembe nem feküdt, s kezemet a hátára nem tettem, hogy ne fázzon annyira a hirtelen elveszített takaró melege miatt. – Kíváncsi vagyok rá, apuci.
-            Nagyon jó neked, drágám. Na, gyere, jó? Ideje felkelni, mindjárt fél nyolc – noszogattam, és közelebb hajoltam hozzá. Fáradtan nyöszörgött, amikor a karjaimba vettem, majd biggyesztve vette tudomásul, a karomból nincs menekvés. Menyasszonypózban álltam fel vele, amit lusta kis kuncogással tűrt, és a fürdős teendőket röptében elvégezve, kis kezét fogva indultunk meg végre valahára a lépcső irányába.
Már a tetejéről észrevettem az alul ücsörgő Taylort, ezért hát nem is haboztam a megszólításával  bár egyébként is észrevett volna minket lévén, Jo dudorászott, miközben lefelé haladtunk, na meg egy kisebb zajt is csaptunk lépteinkkel.
Egyből felpattant, és őzbarna szemei kettőnk között ugráltak. A felsője alját gyűrögette, de olyannyira, hogy egészen a hasa aljáig, a farmerja végéig felhúzta, s ezzel láttatni engedte karamellszín bőrét, lapos hasát, és enyémhez hasonló anyajegyét. Ösztönösen nyögtem fel, és kaptam fel a pillantásomat. Nem voltam biztos benne, de talán megbújt még ott egy piercing is, viszont nem volt elég időm a bőrét lesni, ugyanis Jodie rángatni kezdte a karomat, Taylor tekintete pedig az enyém után kutatott, valószínűleg a lebukásom okán. Leguggoltam a lányomhoz, hogy egy vonalba kerüljünk, s ő a fülemhez hajolva ennyit mondott:
-            Apuci, ő nem is csúnya…!
Nos, igaza volt a lányomnak. Taylor minden volt, csak csúnya nem, s ezt bizonyította a nadrágomban uralkodó feszülés, és az a kellemetlen helyzet, miszerint biztos vagyok benne, észrevette azt a nyamvadt dudort is, amit ezután sürgősen orvosolnom kellett a zuhanyzóban.

Délután volt, amikor legközelebb Taylor közelébe kerültem. Anyám nemrég érkezett meg, és pont jókor szólt közbe és állított meg abban, hogy odamenjek a nappaliban játszó csapathoz, és vagy beszálljak, vagy leállítsam azt, amit ők úgy hívtak: ismerkedős játék. Biztosan a második történt volna, lévén, én nem twistereztek, és alapvetően a bugyuta „felelsz vagy mersz?” sem tartozott a kedvenc játékaim közé, a sminkelésről más nem is beszélve. Mindvégig az ajtófélfának dőlve figyeltem őket, mert egyszerűen olyan abnormálisan festett az, hogy egy ismeretlen, de annál vonzóbb lány ült a szőnyegemen, és a lányomra mosolygott úgy, ahogy. Ragyogóan. Nem akartam ezt, még mindig nem. Változatlanul feleslegesnek véltem Taylor itt tartózkodását,  noha tulajdonképpen egy részem élvezte – be sem vallom, melyik, már a szemem mellett –, viszont kénytelen voltam belátni, Jodie-t nagyon régóta nem láttam ilyen boldognak. És ez bár tudat alatt és önkénytelenül, de engem is azzá tett.
Hirtelen kaptam oldalra a fejemet, ahogy megpillantottam anyámat a jobbomon. Karjaimat összefontam a mellkasom előtt, és miközben megszólítottam, élveztem a háttérben zajló játék okozta boldog hangok sziluettjét. A lányom kacaja betöltötte az egész házat, miközben Taylor csak szerényen mosolygott, és néha-néha nevetett is hozzá egy kicsit. A hangra, mintha csak muszáj lenne, egyfolytában elmosolyodtam, de arra fogtam, ennek oka mindössze annyi volt, hogy boldoggá tette a lányomat.
-            Mi járatban erre?
-            Miért, most, hogy már itt van Taylor, nincs is szükséged az anyádra? – Játékosan meglökött a vállával, aztán a karomnak döntötte a fejét, s hirtelen témát váltott. – Szép kép, nem?
-            De, az – ismertem be. –, viszont ettől függetlenül még mindig nem támogatom.
Anyám mélyről jövő sóhajt hallatott.
-            Istenem, olyan konok vagy, Liam! Ismerd már be, hogy életem legjobb döntése volt Lory-t ebbe a házba hozni!
-            Lory? – kérdeztem vissza, összevont szemöldökkel. Oldalt fordulva hátamat vetettem a falnak, s így már szemben voltam az anyámmal.
-            A lényeg – nevetett fel röviden. – Mi mást sikerült még kibogoznod?
-            Hogy nem Chloe és én vagyunk a legjobb döntésed.
-            Ne marháskodj, Liam – legyintett játékosan felkaron. Fejemet lehajtva mosolyogtam, mert persze én sem értettem ezt azért olyan nagyon komolyan! – Nálatok nincs nagyobb boldogság és jobb döntés ezen a nyavalyás világon, fiam, ezt azért tudhatnád. De valljuk be… − előre nézett, s a két lány felé intett – Ők sem olyan rosszak.
Hosszasan rágódtam a válaszon, de nem azért, mert nem tudtam, mi lenne az. Nem, pontosan tisztában voltam a milyenségével. Mindinkább azért halogattam a beismerését, mert hirtelen aggódni kezdtem amiatt, mit fog az a továbbiakra tekintve jelenteni. Azonban rögtön azt követően rájöttem: Túl sokat rágódtam már.
-            Nem, tényleg nem olyan rosszak. – Mutatóujjam mögé rejtettem a mosolyomat, nehogy anyám meglássa. De ki tudja, mi okozta ezt a görbét. Talán a remény valami jobbra, és a többi hasonló este ünneplésére.

Este volt, Jodie le lett fektetve, amikor Taylor és én leültünk a kanapéra beszélgetni, és kielemezni ezt a napot. Tudni akartam, milyen volt, hogyan érezte magát, s a helyzetet is, annak a komolyságát vagy hosszú távon való kivitelezését. Mindent tudnia akartam.
-            Nos, hogy bírtad? – Nem tudtam leküzdeni azt a megbúvó mosolyt a szám sarkában, ami igenis elárulta volna, a helyzet tulajdonképpen egész mulatságos volt. A haja tele volt gubanccal, az arcán Jodie sminkelési próbálkozásai voltak, de elmondhattam, egyáltalán nem nézett ki rosszabbul, mint amikor ideért.
Sőt. Tulajdonképpen még vonzóbbnak találtam.
-            Mocskosul elfáradtam. Viszont Jodie… Igazán csodálatos kislány, gratulálok hozzá.
-            Tudom. Köszönöm, én csináltam. Minden jó részemet örökölte. Vagyis, majdnem mindegyiket…
-            Oh, egek, köszönöm! – nevetett fel hirtelen, pár másodpercnyi hideg csend után, ami közénk telepedett. Már pont szabadkozni akartam volna, amikor jószerivel kiszakadt belőle a mondanivalója. – Szuper, hogy nem nekem kellett megejtenem a legelső pikánsabb utalást vagy ilyesmit. Nehezen viselném, bevallom.
-            Szívesen? – kérdeztem vissza bizonytalanul, de többre nem tellett tőlem. Őszinte nevetését hallva megfeszültem, ezt követően ősi erővel szakadt rám valami ismeretlen nyugodtság. Szám lusta mosolyra húzódott, homlokom kisimult. Ereimben száguldozni kezdett a vérem, és amikor ő felállt, jelezve, menni készül, nekem kellett még néhány pillanat a regenerálódáshoz. Utána azonban muszáj voltam megmozdulni, és kikísérni a lányt, aki aznap este sem hagyott aludni. Főleg azután, hogy láttam, ahogy beszállt egy ismeretlen, fekete kocsiba egy ugyancsak ismeretlen, kedvetlen férfi mellé, majd a biztonsági övvel nem bajlódva, meredten előre nézve elindultak. Valahogy sütött róluk a boldogság.

2017. március 11.

4. // Egy próbanapba még senki sem halt bele

halleeloo :)
végre megint szombat, ami egyet jelent Taylorékkal. Szerintem ismét egy jó résszel nézünk szembe, legalábbis nekem ismételten eléggé tetszik így, visszaolvasva. Köszönöm az előző részhez érkező egy kommentet, és a tizenhárom feliratkozót. Nézzetek be a másik oldalamra, ha gondoljátok, oda tegnap került ki a friss rész: LINK, és csatlakozzatok a FB csoporthoz is, hogy időben értesülhessetek minden kis vacak dologról. :)
Jó olvasást, babes! <3

// Taylor N.
Miután Grace a kezébe vette az irányítást, se Liam, se én nem tudtam megszólalni. Pedig ez nem volt igazán jellemző rám, s ahogy az eltelt idő alatt észrevettem, Liamre sem.
Ha olyan temperamentumom lenne, itt lett volna az idő az ijedtségre. Hála a jó égnek, amiért nem voltam anyámasszony katonája! A sok egyéb mellett, ezt is Grace-től tanultam, még jó régen.
-            Na és, hogy tervezitek? – kérdezte a nő, miután mindkettőnk kezébe egy-egy bögrét nyomott. Kíváncsian pislantottam bele, mégis mit kaptam, és megörülve vettem tudomásul: teát. Fülig érő vigyorral fordultam Grace felé, és hatalmas hálát éreztem, mert emlékezett rá, nem preferálom a kávét, ha csak nem 3:1-es, mert az még egészen elviselhető. Na de a lefőzött… Nem is voltam képes megérteni, Liam miért kortyolgathatta olyan jóízűen, mintha az anyja forró csokiját itta volna… vagy az én zöldteámat! Hiszen megkóstolva, valami mennyei volt!
-            Mit is?
Nem tudtam figyelmen kívül hagyni Liam ábrázatát. Arcán átsuhant valami megfejthetetlen, és homloka ráncba szaladt, ahogy megértette, az anyja mire gondolt.
Nekem bezzeg egyből leesett, de nem én terveztem megválaszolni. Több eszem volt annál, mint hogy előírjam a halálomat!
-            Ezt az egészet. Taylor nevelőnőségét. Beköltözöl? Vagy otthonról jársz be? Oh, jut eszembe! Milyen környéken élsz, és kivel? Feltételezem a pároddal… – És a továbbiakban be sem állt a szája, egészen addig, míg egy kicsit besokalltam, és közbeszóltam.
De egyébként is. A második elhangzott kérdése óta nem is igazán figyeltem a mondandójára. Nos, az egészen megragadott.
-            Elnézést, de már miért költöznék ide? Van saját lakásom, ahol a barátnőmmel és néha a barátaimmal élek. Nem igazán értem…
-            Azért költözöl ide, mert az lenne a munkád, hogy a lányommal legyél, amikor én nem tudok.
Grace halkan megköszörülte a torkát, mert valószínűleg ő is érezte az élt a fia hangjában, és ő is észrevehette azt a lekezelő hangsúlyt, azzal a lenéző testtartással. Nem értettem. Nemrég még végigmért, és fel is nevetett az egyik legrosszabb viccemen, amit valaha is elsütöttem. Azt hiszem, ezt nevezik úgy: őrültség. 
Talán bipoláris.
-            De miért nem lenne elég például heti háromszor idejönnöm, vagy amikor nincs felügyelet? Szerintem bőségesen elég lenne – értetlenkedtem, és előredőlve vártam a választ, miközben a szám szélét rágcsáltam, és a langyos, átmelegedett bögrén nyugtatva a kezemet próbáltam tiszta aggyal választ találni erre a hülyeségre. Nonszensz! – Vagy itt egy fogósabb kérdés. Mi lenne egyáltalán a munkám?
-            Azt hittem, ezt már tisztáztuk, sőt, úgy gondoltam, felkészülten jöttél ide. – Úgy ingatta a fejét, mintha joga lett volna ítélkezni felettem, s emiatt elöntötte az agyamat a szar.
-            Erm, elnézést, azt is csak ma tudtam meg, hogy egyáltalán miért találkoztunk az édesanyáddal! Nem hiszem, hogy ez a hangsúly annyira jogos lenne felém.
Látszott Liamen, már éppen replikázna, de aztán tárgyilagosan válaszolt, s észrevettem, ehhez minden erőfeszítésére szüksége volt. Ez pedig csak egy önelégült mosolyt eredményezett a részemről. Kezdtem sejteni, nekünk nem lesz olyan felhőtlen a kapcsolatunk, mint ahogyan azt a kezdetekben elképzeltem, még alig néhány órája. Bár, jobban belegondolva: Reménykedtem egyáltalán bármi jóban is? Naná.
-            Házvezetőnő, mint anno anyám, és… − kereste a megfelelő szavakat, majd amikor megtalálta, győzedelmesen, kényelmességet sugározva hátradőlt, és a szörnyű kávéjába kortyolt. − dada.
-            A nevelőnővel – nyomtam meg a kifejezést, hogy értse, én inkább ezt használnám – még nincsen semmi bajom. Grace-ért teszem, na de, hogy házvezetőnő?!
-            Nő vagy, csak nem lehet gond rendben tartani és vezetni egy háztartást.
-            De. Akkor, ha az nem az enyém! – Az egyik pillanatban még fel akartam állni, és széttárt karokkal kiállni a saját véleményem mellett, mint általában, de a következőben Grace aprón megrázta a fejét, ezzel jelezve, ne most mutatkozzam be neki, miszerint „Hello, itt Taylor Jeanine Newstear, az ügyeletes hisztérika. Miben lehetek a szolgálatára? Oh, hogy neveljem a lányát, veszítsem el az eddigi életem kis darabkáit, és aztán vesszek el az időben? Örömmel! Mhm-hmm, visz’hall!” Na, ez az, ami sosem fordulhat elő – gondoltam halálbiztosan.
Amellett, hogy én valaha az életben húst juttassak a szervezetembe.
-            Hát, ha úgy nézzük, akkor a tied is, hiszen kénytelen leszel itt élni, jóban lenni Jodelle-lel és felém is olyan hozzáállást tanúsítani, amilyet illik.
-            Nyilván nem ismersz engem, Liam. Nem tudod, milyen vagyok, hiszen honnan is tehetnéd? Csupán az alapján próbálsz elhelyezni valahol a képzeletbeli könyvespolcodon, amit itt most produkálok. Igen, kitartok a véleményem mellett. Igen, még mindig itt vagyok, mert segíteni akarok. A véleményemet nem tartom magamban, ha felötlik bennem valami, hát megkérdezem, és igen. A remek, szeretetteljes fogadtatástól függetlenül is úgy gondolom, a karrieremet feladni kicsit rizikós egy dadus szerepért. – S lerakva a bögrét az üvegasztalra, mely a hatalmas, fekete kanapé előtt helyezkedett el, felálltam, és megkérdeztem. – Most pedig. Rágyújthatok? Ég a tüdőm…
-            A házban nem. Beindul a riasztó, de hátul van egy erre kijelölt hely, drágám. Kimegyek veled, rendben?
Egy bólintással, meg egy némiképp erőltetett félmosollyal válaszoltam csupán Grace-nek, majd úgy, ahogy voltam, zokniban, követtem a hölgyet az említett helyiség felé. Eltolva a hatalmas üvegajtót, máris a hátsó kertben tudhattuk magunkat, és egy pillanatra majdnem leesett a vállam, utána azonban megembereltem magam.
A lábtörlőn megállva eszembe jutott, a tüdőm megrontásához szükséges tárgyak a táskámban voltak, ami bizony az előszobában lett lerakva, amikor még megérkeztünk, ezért hát egy pillanatot kérve Grace-től elszaladtam értük. Nos, Liam már nem ült ott, ahol hagytuk, viszont az fejem túlságosan füstölgött még, ezért hát nem is tulajdonítottam a dolognak több jelentőséget, mint amennyit megérdemelt. Maradjunk annyiban: Sosem bírtam elviselni a fölényes embereket, főleg nem akkor, ha olyanok voltak, mint Liam.
Már-már szinte pofátlanul dögösek.
-            Jól vagy, Tay? – érkezett a kedves hangvételű kérdés mellőlem, mire Grace irányába fordítottam a fejemet, miközben a vállamon lógó táskából kivettem a dobozt, s egy szálat kikapva a számba helyeztem a hőn’ szeretett pálcikát, majd az öngyújtót is elővéve, meggyújtottam. Egy nagy szívás után remegve, direkt jó lassan fújtam ki a szürke füstöt, s csak aztán válaszoltam.
Borzasztóan szükségem volt már erre a szálra, talán ennek hiányában is kaphattam fel a vizet az imént.
-            Persze, miért is ne lennék? – kérdeztem vissza, és kisöpörtem a hajamat a szememből.
-            Nem vagyok hülye, drágám – kacagott fel, és a hangra szinte már muszáj volt elmosolyodnom. Tényleg nagyon hiányzott ez a nő! – ismertem be. Sokadjára. – Tudod, vagy nyolcvanszor közbe akartam lépni, de aztán mégsem tettem, mert… mert meg kell ismernetek egymást! – érvelt teljes beleéléssel.
Megvontam a vállam.
-            De miért kell pökhendinek lenni?!
-            Akármilyen pökhendi is, a fiam. Sajnos az apja temperamentumát örökölte, akármit is állít, ez így van – sóhajtott, majd az éppen akkor a számhoz emelt cigaretta szálra meredt. – Egyébként, miért rontod te is a kis szervezetedet ezzel a… rontással?
-            Mert szeretem – nevettem fel halkan, amolyan „hát, ez van” stílusban. – Tisztában vagyok vele, milyen rossz, és hogy sosem kellett volna elkezdenem, de nincs mit tenni.
-            De van – vágta rá, és a hatalmas kert felé fordult, én pedig felé. Érdekelt, mi lesz a válasza. – Nagyon egyszerű. Nem gyújtasz rá.
Felnevettem.
Mhm, ezt a logikát már nagyon hiányoltam!
-            A beszélgetésünk elejéből úgy veszem ki, Liam is rabja ennek a rontásnak – mosolyogtam rá, egy kicsit talán (túl) ördögies stílusban.
-            Igen-igen, néhanapján. De nem támogatom – ingatta a fejét. Bólintottam. Ez érthető. – Csak én vagyok az, aki megmondhatja neki, mi a helyes…
-            Felnőtt férfi. Nem tudná megítélni ezt egymaga? – értetlenkedtem. Az alapokra már szert tettem a parkban való beszélgetésünk során, ekkor mégsem találtam semmilyen indokot arra a tényre, hogy egy harminchat éves, érett, intelligens és tanult férfi mi a fenéért függött ennyire az anyjától.
-            Nem függ tőlem, Taylor, egyszerűen csak én vagyok az egyetlen, aki segíteni tud neki. Lorelai másfél éve itthagyta őt és Jodie-t a főnökével, és azóta a fiam, nos…
-            Megkeseredett lett? – segítettem ki epésen. Grace felnevetett, de nem úgy tűnt, mint aki rossz néven vette volna a kisebb beszólásomat. Viszont a társalgásunk ezen a ponton elhalt, és én is a végét jártam már a cigimnek, úgyhogy nem próbálkoztam az újraindítással, csak egyszerűen csöndben maradtam.
Az égbolt már sötétségbe burkolódzott, és halovány szellő fújdogált. Liam háza, vagyis ne szórakozzunk, rezidenciája egy kicsit eldugottabb helyén feküdt Sacramentonak, a szélén, egy nyugodtabb területen, mégis szinte egy fél kerülettel felért. Én is hatalmas házban nevelkedtem, és minden olyannal, ami hozzátartozott, most mégis meglepődtem, milyen fényűző volt ez a hely. Viszont találtam egy szembetűnő különbséget. Anno, a gyerekkoromban nekem voltak játékaim, vagy minimum kényelmes otthonom.
Itt mégsem láttam egyetlen gyerekjátékot, festményt, rajzot, vagy egy tönkretett, telefirkált falrészt, amit utána újra le kellett festeni.
Hatalmas precizitással elhelyezett bútorokat véltem csupán felfedezni, nuku növénnyel, vagy bármi kedves emlékkel, fotóval. Jó, oké. Egy darab igenis volt, nem hazudhatok. Egy családi fotó helyet kapott a hatalmas tévé fölött, amin a családfő, Grace és a kislány szerepeltek. Liam volt neje nem, szóval nagy valószínűséggel nem lehetett túl régi. Viszont ahogy láttam, a kép egy rossz pillanatban lett ellőve, és nem az első próbálkozás volt. Az egyetemi szakomnak hála a legkisebb dolgokat is észre tudtam venni – talán ennek köszönhető, hogy kiszúrtam ezeket a dogokat is:
Liam fáradt volt, és feltehetőleg elege is lehetett már a fotózásból, amiben biztos vagyok benne, profi fényképész segédkezett. Talán dolga lehetett, ezt már csak tanulságként tehettem hozzá. Nyugodt szeme volt, gondoltam. Sötét és nyugodt. Sokat látott szempár, csak éppen a tulajdonosa megtanult együtt élni a látottakkal. És az az ember, aki miatt ilyen szomorúság tartózkodott a szemeiben, vagy mindent megért, vagy egy ócska petákot sem.
Grace őszinte mosollyal, sugárzóan nézett a kamerába, miközben a fia mellett állt, a karjába kulcsolva jobb kezét. Az a lojalitás, igazi tiszta szeretet és támogatás, ami őket jellemezte, vagyis inkább a hölgyet, szinte már megdöbbentő volt.
És a kislány, Jodie pedig… nos, az ő arckifejezése megfejthetetlen volt. A vele tartózkodó két felnőtt totális ellentétként szerepeltek, a boldog és a megfásult, viszont ez a négy éves kislány őszinte szeretettel, rajongással mosolygott fel az apjára, és kapaszkodott annak lelógva tartott kezébe, egészen pontosan a mutatóujjába, miközben csillogó szemekkel bámulta az édesapját.
És ez egyszerűen lenyűgözött. Még sosem láttam ennyi szeretetet, főleg nem egy ilyen kis testben.
Plusz még sosem láttam ekkora érdektelenséget egy apa tekintetében, mint Liamében. Ismerős volt.
Ez pedig határozottan elszomorított. Talán a sajt életemre visszanézve… a családi hátteremre, a gyerekkoromra, a kapcsolatomra a szüleimmel… Mindegy, milyen okból kifolyólag, de meghoztam egy döntést.
-            Tudod, Taylor… Nem rossz ember a fiam. Ő minden, csak nem rossz. Egyszerűen csak… Rosszul kezeli a fájdalmat.
-            Túl sok volt ebben a mondatban a „rossz” – dünnyögtem lehangoltan, és beletörődve a sorsomba, miközben egy utolsót szívtam a „rontásból”. Aztán megráztam a fejemet, miközben egy kihelyezett fém állványon eloltottam a már elszívott cigaretta csikket, és miután bekaptam egy mentolos rágót, normálisan is válaszoltam. – Viszont, szerintem tudnék kezdeni valamit a hozzáállásával.
-            Persze hogy tudnál, drágám. Ez a munkád.
-            Csak lesz. Bár nem tudom, mégis hogy az ördögbe fogom tudni egyszerre végezni a kettőt.
-            Megoldod, nem féltelek – nevetett fel halkan, és szorosan mellém sétálva, megfogta az alkaromat, és az ölelésébe húzott. – Megoldottál te anno is mindent, szívem, bármekkora is volt a baj, vagy a szívfájdalom. Tényleg nincs okom a félelemre, mint ahogy senkinek sem. A te esetedben – tette még hozzá, így, utólag.

Tizenöt perccel később, amikor visszamentünk a nappaliba, Liam már ott volt, s feltehetőleg minket várt. Az első pillantást mégsem rá vetettem, hanem a tévé fölötti fényképre. Mindenképpen meg akartam bizonyosodni a döntésem helyességéről. Mivel abszolút nem volt egy könnyű döntéshozatal.
-            Sajnálom, amiért úgy felkaptam a vizet nemrég – kezdtem, amit Liam csak egy bólintással nyugtázott. Emiatt kedvem lett volna hozzávágni egy díszpárnát, de túl érintetlennek tűntek a kanapén elhelyezve, nem lett volna szívem hozzájuk nyúlni, és ezzel megtörni ezt a tökéletlen életképet. – Meg tudunk egyezni valahogy?
Hangom olyan fojtott és gyengéd volt, ahogy az csak tőlem telt, viszont ezt hosszú távon megtartani igencsak nehéznek ígérkezett. Főleg, hogy aztán Liam elém, vagyis elénk sétálva így szólt:
-            Nem rajtam múlik, de természetesen igen. – Kérdem én, miért kell ennyire gyerekesnek lenni? Idősebb, tapasztaltabb, mégsem okosabb. – Mit szólsz egy próbanaphoz? Anya? Az neked is megfelelne, ugye? – Hangjában tisztán kivehető volt a kihívás, és a gyermeki él, amint az édesanyjával csipkelődött. Tudta, így is - úgy is bele fog szólni a dologba, úgyhogy jobbnak látta, ha megkönnyíti a saját helyzetét. Nos, az enyémet nem, de ez egy másik kérdés.
-            Egy próbanapba még senki sem halt bele, szerény tudomásom szerint – válaszoltam kimérten, aztán, amikor megláttam Liam féloldalas, talán némileg elégedett mimikáját, az én ajkam is önkénytelen görbébe húzódott.


// Liam P.

Az emeleten csend volt, a parketta nem nyikorgott, Jodie szobájából sem szűrődött ki egyetlen tiszta énekhang sem, s én felfogtam: egyedül voltam. Még a nemrég megismert lányt is sikerült magam ellen fordítani, de mit lehet tenni? Ilyen az élet. És az utóbbi időben nem igazán érdekelt, kinek a lelki világába tiportam bele, noha igencsak úgy tűnt, Tayloréba nem sikerült.
Ez volt egyáltalán a cél? – kérdeztem magamtól, miközben tehetetlenségemben megindultam lefelé a lépcsőn, majd leérve, a konyha felé vettem az irányt. Még egy kávét már nem akartam magamhoz venni, mert már majdnem belelógtunk az estébe, és nekem kora hajnalban kellett indulnom, hogy odaérjek a város másik végébe. Miami… nos, a magángépemmel hat órát utazni minden volt, csak egy várt leányálom nem, de tisztában voltam vele, a cél nemes, így hát eszembe sem jutott visszakozni.
Miért is tettem volna? Keményen megdolgoztam a sikeremért, mindent megtettem, hogy elismerjenek, s elértem, hogy a legjobb legyek a szakmámban. Tényleg. Semmi okom nem volt visszakozni.
Azonban valamit muszáj voltam kezdeni magammal, mert idegesítettek a történtek, és ilyen esetekben le kell valamivel foglalnom az agyamat. Valami olyannal, ami kizárja Taylor kerek fenekét, és a tényt, hogy a „párja” talán otthon várhatta.
Nem tagadom, döntő indok volt amellett, hogy ideköltözzön-e, vagy sem. Nem tudtam teljesen, milyen ember ő, mint ahogyan azt sem, a barátja milyen, de szinte száz százalékig biztos voltam abban, hogy a lehető legkisebb esélyt fogom majd megadni arra, hogy kiderítsék, ők ketten milyenek együtt.
Úgyhogy eldöntöttem: Csokoládés kockának álltam neki, de csak azért, mert azt el tudtam készíteni. És bár nem szerettem annyira a konyhában tevékenykedni, már csak azért sem, mert anno Lorelai folyton itt volt, ekkor mégis a saját konyhámban ragadtam, s úgy is éreztem, nem is szabadna máshova mennem. Hiszen idefele tartva is kiszúrtam, ahogy az anyám és Taylor ott beszélgettek, ahol én szinte minden estémet töltöttem, s azt csinálták, ami az én kedvenc tevékenységem volt. Csendben voltak, és a sötét, szinte már fekete eget kémlelték.
A pultra könyököltem, és arcomat tenyerembe temettem. Hosszasan kifújtam a levegőt, és elkönyveltem magamban, ez az együtt töltött ki tudja, mennyi idő minden lesz, csak könnyű nem.
Hiszen volt alkalmam rájönni, Taylor igenis kiállt a véleménye mellett. És ez nagyon tetszett. Mindig is szerettem a határozott nőket, aki nem hódol be, és ad neked igazat mindössze azért, mert történetesen te vagy az erősebb nem, de ez a lány valahogy mégis más volt. Ugyanis olyan szinten sikerült felhúznia az agyamat akár egyetlen, számára valószínűleg nem feltűnt gesztusával és nézésével, hogy az valami hihetetlen!
Miután a sütemény elkészült, én az egyik bárszékre felülve falatozni kezdtem. Imádtam az ízét, és büszke voltam magamra, amiért anno hallgattam az anyám szavaira, s megtanultam az elkészítését. Na meg a nővéremét is, hiszen ha ő nem lett volna, szinte biztos, hogy azt sem tudnám, mi az a habverő. Hiszen mindig az volt a varázspálca…
Felnevettem a feltörő, számomra kedves emlék hatására, miközben eltüntettem az utolsó előre kiszedett szeletet is.
Egyet gondolva megfogtam két másik, tiszta tányért és azokra is kitettem két-két szelet csokoládés süteményt, remélve, Taylornak ízleni fog. De miket beszélek? Ha ízlik, ha nem, megeszi!
Nem lehettem még olyan nagyon régóta a nappaliban, amikor a két nő visszajött. Egyből felpattantam, mintha csak rakétát dugtak volna a hátsómba. Taylor céltudatosan indult meg felém, szájában rágót csattogtatva. Egyenesen a szemeimbe nézett, bár csak azután, hogy jobbra vezetve a pillantását, egy röpke pillanat erejéig elkóborolt a figyelme. Zsebre tett kezekkel álltam előtte, és nem terveztem megszólalni. Így hát akkor sem tettem, amikor lényegében bocsánatot kért. Mindössze biccentettem egyet, de ez volt minden, amit produkáltam azon kívül, hogy a gyomrom beleremegett a hangjába. Mintha egy másik ember lett volna.
Elég jól ki tudtam ismerni az embereket, ez egyszerűen hozzájárt a munkámhoz. Egy-egy tárgyaláson, amikor új emberekkel találkoztam, muszáj volt megállapítani, mégis milyen a kuncsaft személyisége, hogyan kezelhetem, meddig mehetek el vele. Azonban ez a lány, aki immár tényleg előttem állt, megfejthetetlen volt a számomra.
-            Nem rajtam múlik, de természetesen igen. Mit szólsz egy próbanaphoz? Anya? Az neked is megfelelne, ugye?
-            Egy próbanapba még senki sem halt bele, szerény tudomásom szerint. – Távolságtartóan válaszolt, meghagyva a teret kettőnk között, noha erre nem volt szükség. Mulatságos volt a helyzet, az arca, a pillanat; nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Azonban, a következő pillanatban megkaptam a magam jutalmát.
Taylor is egy félmosollyal válaszolt, akárcsak az anyám ott, a háttérben. Büszkén és szeretettől túlcsordultan emelte fel a hüvelykujját, míg a másik kezét a szívére helyezve bólogatott. Nem tudtam mire vélni a megmozdulását, de nem is kellett olyan sokáig gondolkodnom rajta, mert a következő pillanatban Taylor észrevette az asztalra tett süteményt, és felcsillant a szeme.
Úgyhogy később dupla örömben volt részem.
Ízlett neki a sütemény, ráadásul még anyám is kijelentette, szerinte rajtam kívül tényleg senki sem fog belehalni abba a bizonyos napba.
Bár nem tudtam, a másodikban mi volt olyan örömteli.