2017. március 26.

6. // Erőszakosság

Halleeloo,
Sajnálom a csúszást, de tegnap elég ramaty napom volt. Most viszont itt vagyok, és Harryékhez is igyekszem kitenni még ma a részt, nagyon remélem, hogy az is sikerülni fog. :) Btw, köszönöm az előző fejezethez érkező visszajelzéseket, skacok, és ezt a rengeteg megtekintést is. <3 Én rettentően szeretem ezt a sztorit, úgyhogy marhára fel tudja dobni a napomat, ha látom, hogy nektek is tetszik egy kicsit! :)
És omg, hallottátok a hírt, hogy megszületett Cheryl&Liam kisfia? *o*
Jó olvasást, hajrá a sulihoz! <3

// Taylor N.
-                     Chris, ne haragudj, de nem hiszem, hogy el tudok készülni vele holnapra. – Nehéz volt elismernem, hogy nem sikerült összehoznom valamit, mivel nem igazán voltam hozzászokva, és ez az újszerű érzés kifejezetten nem volt az ínyemre. Amikor a főnököm nem válaszolt, csupán tekintetét járatta az asztalnak támaszkodó, s azon pakolgató Zayn és énköztem, jónak láttam megelőzni a felesleges köröket. – Ne aggódj, ő csak a barátom. Nyugodtan mondhatsz előtte is bármi olyasmit, amit alap esetben csak négyszemközt ejtenénk meg, bár szerintem ilyen nagyon nincs…
Chris néhány pillanatig még mindig komoran, mellkasa előtt összefűzött kezekkel meredt rám. Nyilván ő sem lehetett hozzászokva az olyan helyzetekhez, amikor nem voltam a toppon.
-                     Csak azon gondolkodom, kit tudok behívni helyetted – szólalt meg végül, hatalmasat sóhajtott, széles vállai pedig leereszkedtek. – Biztos vagy benne, Taylor? A skacok hiányolnak.
-                     Sajnos most nem megy, de számít valamit, ha azt mondom, ugyanúgy egy kiscsajhoz megyek?
-                     Sajnos nem – nevetett fel halkan, de kedvesen, és mosolyogva megrázta a fejét, miközben elsétált mellettem. Kivette a képkeretet Zayn kezéből, amit mindaddig elmélyülten tanulmányozott, a srác a hirtelen mozdulattól megugrott, s ezzel majdnem lefejelte Christ. Ezen már nekem kellett felnevetnem. Zayn olyan nagy marha volt! – Mindegy, valakit biztosan be tudok ugrasztani – vakargatta a tarkójánál lévő haját elhúzott ajkakkal, majd keresni kezdte a pillantásomat. – Hány ilyen alkalommal számoljak még a jövőben?
-                     Igyekszem minimalizálni! – ígértem összetett kezekkel. Mivel még nem volt meg a százhatvan kötelező órám, mint gyakorlat, nem tehettem meg, hogy csak úgy abbahagyom, és egyébként is. Az eltelt idő alatt megkedveltem a srácokat, akiknek olvastam, vagy akikkel beszélgettem, úgyhogy ezt az egy napot is nehézkesen tudtam csak eldönteni, hogy áttegyem egy másik napra, vagy ne.
Végül az első opcióra esett a választásom.

Húsz perccel később már a kocsiban ültünk, oldalamon Zaynnel, de még nem indultam el. Elvileg az útvonalat kerestem egy teázóhoz a közelben, mert a megszokottat éppen felújították, gyakorlatilag viszont csak vártam, mikor robban ki Zaynből… nos, Zayn és az ő kíváncsisága. Amióta kiértünk a kórházból, még nem kérdezősködött, amiért igazán hálás voltam, de sejtettem, nemsokára kétszer is meg fogom kapni az adagomat.
Erre nem is kellett olyan sokat várnom.
-                     Na és mi olyan nagyon fontos, hogy sztornóztad a holnapot? – fordult felém teljes testével, és megfordította a baseball sapkát a fején. Ez azt jelentette, minden figyelme az enyém, és imádtam ezért a szokásáért. Mondjuk, melyikért nem?
-                     Nem mondtam még? Jeez, rendben… Gondolom meséltem már neked Grace-ről. – Amikor lassan de biztosan bólintott, folytattam, s ezúttal már én is teljesen felé fordultam. Felhúztam a jobb térdemet, és a biztonsági övet kioldva szenteltem minden idegsejtemet Zaynnek. – Nemrég felkeresett, hogy lennék-e a fiának a lányának a nevelőnője. – Nyelvem kissé túlpörgött és féltem, nem fogja érteni, de hála az égnek, nem így történt. Valószínűleg a hosszú ismeretségünk okául, egyébként.
-                     A fiának a lányának a nevelőnője? Te? – mutatott rám elkerekedett szemekkel, direkt furcsa szószerkezetemet használva. – Az még oké, hogy heti kétszer eljössz ide – intett körbe általánosságban –, és felolvasod a saját történeteidet, mert tudom, hogy jól tudsz írni, és hogy szereted, na meg ugye muszáj is jönnöd, viszont azt is pontosan tudom, hogy a kisgyerekekhez nem igazán konyítasz.
-                     Jó, persze, igen. Viszont Grace megkért és tudod, ki akarja azt az embert cserbenhagyni, aki felnevelt…!
-                     Nyilván nem Miss Newstear – nevetett fel öblösen. Rányújtottam a nyelvem, miközben végigfutott rajtam a hideg: néhány napja Liam is pont így hívott. – És jól meggondoltad?
-                     Volt néhány napom gondolkodni a dolgon, jah – bólintottam magabiztosan. – Nem tudom még, hogy hogyan fogom tudni ezt csinálni a suli meg a pénteki meló mellett, meg ugye akkor a kórház…
-                     És Ray?
-                     Mi van vele? – értetlenkedtem.
Hogy jön ide Ray?
-                     Ő mit szólt hozzá? – segített ki egy szarkasztikus szemforgatással. Túl sokban hasonlítottunk mi ketten, azt hiszem. – A pasid, csak kikérted a véleményét…
-                     Valójában még nem – húztam be a nyakam, mire Zayn elkerekedett szemekkel és ajkakkal nézett rám, őszintén meglepődve, de leplezetlenül tetszett neki az új információ, amit egyedül ő tudott. Halálosan tudta élvezni, amikor fölényben volt, mert ez azt jelentette, ő többet tud, mint a többiek, s ezzel ő már valaki. – Még nem beszéltünk, na! – fordultam vissza a kormány felé, és pár pillanat múlva gyújtást is adtam, majd kikanyarodtam a parkolóból.
-                     Mostanában nem vagytok valami beszélőkések…
-                     Mostanában? – kérdeztem vissza, némi éllel a hangomban. – Mi ketten nem éppen arról vagyunk híresek, hogy lelkizünk… De, ha már itt tartunk, annyira nagyon ti sem! – böktem felé az ujjammal.
-                     Jó, mert mi másra használjuk a nyelvünket. Mondd csak, mikor feküdtetek ti le egymással utoljára?! – Felháborodott hangvételére nem tudtam nem felfigyelni. Felé kaptam az arcomat, de egyből vissza is fordítottam, menetiránynak megegyezően.
Hogy mi van?
-                     Z, imádlak, és tényleg mindent megdumálok veled, őszintén szólva szerintem még a menzeszem kezdetéről is tudsz, de a szexuális életemet hadd tartsam már meg magamnak! – nevettem fel.
Vicces, mert máskor nem kértem volna ilyet. Szerintem simán elmondtam volna minden pikáns részletet, de most valamiért nem akaródzott. Talán azért, mert nem volt miről beszélnünk. 
-                     Ez akkor egy „baszki, nagyon régen, szinte már pókhálós!”?
-                     Zayn! – kiáltottam fel nagyot nevetve. – Ne lovagolj már a témán!
-                     Majd inkább te, huh? – húzogatta idétlenül a szemöldökét, s lábait felpakolta a műszerfalra. Tökéletesen tudta, mennyire nem szerettem, ha a kocsimat bármilyen módon összemocskolta, viszont annak is tökéletesen a tudatában volt, hogy ő az egyetlen olyan személy, akinél nem hepciáskodtam és nyalattam fel vele a koszt.
Ezt előszeretettel ki is használta, mellesleg.
-                     Ugh, de meg tudnálak fojtani! – morogtam, miközben egy nem túl biztonságos és jó sofőri mozdulattal beelőztem egy piros Audit. Zayn már éppen szóvá is tette volna, ám végül inkább csöndben maradt.
Jobban is tette.
Még neki sem néztem volna el azt, ha a vezetési technikámat fikázza.
-                     Ha te az erőszakosságot szereted… – vonogatta a vállát ártatlanul. Ezen a ponton azonban már nem tudtam mit válaszolni, a téma pedig szintúgy elterelődött valami kevésbé kellemetlen területre. Félreértés ne essék, nem voltam én prűd, hiszen ahogy mondtam, a legjobb barátom még azt is tudta, mikortól kellett velem vigyázni, mert éppen a Mikulást vendégeltem! De ez a téma, vagyis jobban mondva a Rayjel való szexuális életem egy olyan pont volt az életemben, amit jobbnak láttam hanyagolni.
Már jelenleg.


// Liam P.
Képtalálat a következőre: „liam payne 2016”
-                     Mister Payne, az édesanyja keresi! – hallottam meg a titkárnőm, Beverly hangját a hátam mögül. Azonnal megfordultam, ahogy vékony ajkait elhagyta a nevem, majd összevont szemöldökkel léptem egyet irányába, kezemben az aktatáskámat szorongatva. Magas sarkú cipőjében bőszen imbolyogva, és figyelmemet felhívni próbáló integetéssel közelített felém. Arca elszánt volt, és mint mindig, ekkor is csinos.
-                     Mondja meg neki, kérem, hogy most nem érek rá!
-                     Próbálkoztam már, uram – ismerte el oldalra nézve, arca rózsaszínbe burkolódzott. – De nem tágított. Azt mondta, nagyon fontos, és hogy hívja vissza, amint elérhető lesz.
-                     Rendben, Beverly, köszönöm! – biccentettem, majd azzal a lendülettel meg is fordultam, és folytattam utamat a tárgyalóba. Szerettem jóval a megbeszélt előtt odaérni, és előkészülni minden eshetőségre. A fehér falakon a már sikeresen elért céljaink voltak láthatóak, és elégedetten vezettem végig rajtuk a pillantásomat, miközben az egész teremre elhúzódó körasztalra szétosztottam a mappákat, melyeket Mister Horannel tegnap már átvettünk. Ő helyesnek találta, azt mondta, teljes lelki nyugalommal adja hozzá a nevét, úgyhogy az egyébként sem túl sűrűn érzett kétségekből is lejjebb vettem azóta, miszerint legújabb ötletem esetleg nem úgy sülne el, ahogyan azt én akartam.

A tárgyalás után, mivel már nem volt több dolgom aznapra úgy gondoltam, ideje visszahívnom az anyámat. Vagy a telefon közelében ülte végig azt a három órát, amennyivel megvárakoztattam vagy nem tudtam elképzelni, hogyan, de első csöngésre fel is vette.
-                     Liam, miért nem hívtál vissza? – kért számon egyből, mindennemű köszönés vagy felvezetés nélkül.
-                     Megbeszélésem volt, ne haragudj. Viszlát, Patrick! – intettem a portásnak közben, amikor elhaladtam a fülkéje mellett, aztán újra az anyámra fókuszáltam. Időközben a kocsikulcsot is előszedtem, így hát most a parkolóház felé indulva folytattam. Alkalomadtán szerettem saját magam sofőrjének lenni, és ez egy ilyen nap volt. – Miért hívtál, egyébként? Valami baj volt?
-                     A hétvégén lesz Chloe születésnapja, fiam. Csak tudni akartam, emlékszel-e rá.
-                     A nővérem születésnapjára? Nem, anya, nyilvánvalóan elfelejtettem. – Miközben beültem a matt fekete Lamborghinibe, megforgattam szemeimet. – Azt még mondjuk pont nem tudom, mit adhatnék neki, hiszen megvan mindene...
-                     Menjetek el vásárolni Taylorral! – vágta rá egyből az ukázt, mintha eleve is erre irányult volna a hívása. Csak ezt követően értettem meg, hogy valószínűleg ez így is volt.
Felhorkantottam.
-                     Még mit nem! – ellenkeztem, s a telefont csatlakoztatva a központi hangosítóhoz, az anyósülésre dobtam. – Már miért mennék vele?
-                     Mert meg kell ismernetek egymást, ugyan már! – Szinte láttam magam előtt, ahogy megforgatta a szemét, és hirtelenjében úgy éreztem magam, mintha megint tizenöt éves lettem volna, és az akkori legjobb haverommal csevegnék. – És egyébként is! Chloe meg akarja ismerni, úgyhogy ha belemegy, és alkalmas is neki, akkor ő is ott lesz! Szóval, két legyet egy csapásra… − magyarázta teljes átéléssel.
-                     Nem fogok veled veszekedni. Felnőtt férfi vagyok, anya, és azt hiszem, ilyen beszélgetéseket inkább a lányommal kellene megejtenem!
-                     Akire most is én vigyázok? – kérdezett vissza epésen. – Nyilván így van, de remélem azt is tudod, hogy te mindig is az én kicsi fiam leszel. Azt pedig pláne, hogy nemsokára már nem én leszek az, aki a lányod mellett lesz, úgyhogy talán nem kellene ennyire biztosnak lenni a dolgodban.
-                     Miért, ha netalántán Taylor lesz majd Jodie-val, te már nem is akarsz az élete része lenni?
-                     Ajh, Liam, ilyenkor egyáltalán nem érződik, hogy milyen intelligens vagy! – hőbörgött, és én majdnem el is mosolyodtam a hanghordozására, és az elképzelt képre. – Mindegy, én sem akarok veled most szócsatázni. Úgy is nekem lenne a végére igazam, lássuk be. – Ebben egy percre sem kételkedtem, és már csak azért sem, mert anyám élvezte, amikor ő nyert, engem meg nem különösebben érdekelt. Már a vele való vitázás kimenetele. Másokkal minden adandó alkalommal vérre mentem.
Amikor nem válaszoltam, minden bizonnyal rájött, megadtam magam. Volt más választásom?
Bizony akadt volna, és ha annyira ellene is lettem volna a dolognak, biztos vagyok benne, tovább folytattam volna az egyezkedést. Azonban kíváncsi lettem, milyen lehet egy vásárlás a tulajdon nővéremnek a lánnyal, aki napok óta a fejemben járt azokkal a formás, kecses lábaival, szóval mondhatjuk, hogy bár anyám szerint mártírként, de végül mégis belementem. 

Nem tudom, mi lelt, amikor nem voltam képes tárcsázni a már előre beütött számot. Fel, s alá járkáltam a dolgozószobámban, és a hajamban turkálva próbáltam rávenni magam a cselekvésre. Idegesített, ahogy viselkedtem; nem tudtam mire vélni. Soha a büdös életben nem hagytam volna szívesebben a piszkos munkát másra, pedig ez volt az egyetlen, ami aztán tényleg nem volt rám jellemző.
-                     Picsába! – káromkodtam végül a kelleténél sokkal halkabban, és csak utána esett le, hogy mennyire nem kellene hangoskodnom – hiszen Jo aludt éppen. 
A következő pillanatban a fülemhez  emeltem a telefont. Nem szórakozhattam tovább, pláne, ha felkeltettem Jo-t, mert akkor már lesz indokom is a halogatásra. -                     Igen? – szóltak bele a vonal másik végén kíváncsian.
-          Erm, Taylor… üdv, itt Liam Payne! – Mi a fene van velem?!
-                     Oh, hello – nyögött fel alig hallhatóan meglepettségében, a háttérből motoszkálást hallottam, s rögtön azután fojtott sutyorgást. Amint lecsillapodtak a kedélyek, ismét megszólalt, én pedig különösen örültem, hogy végre hallhattam a hangját. – Grace nemrég hívott engem is, igazi kerítőnő. Természetesen benne vagyok, felőlem mehetünk.
Mélyet sóhajtottam, és féloldalasan felültem a tölgyfa asztalom szélére.
-                     Nagyszerű. Hova menjek érted? – Idegességem hirtelenjében elszállt, talán pont attól, ahogy a lány az előbb válaszolt. Jókedvűen, s bár számomra ismeretlen, de kétségkívül édes akcentusa kivehető volt, mégis feldobta a napomat. Pedig ma már volt minek örülnöm…
Nos, a lista kibővült, úgy tűnik.
-                     Hát, jelenleg Zaynnel… vagyis a barátommal vagyok, de olyan egy óra múlva már okés lenne. Lincoln sugárút megvan?
-                     Természetesen – vágtam rá egy hatalmas bólintással, mintha csak láthatta volna.
-                     Rendben, akkor a Chokernél, nemsokára. Viszlát, Liam! – köszönt el, s meg sem várva a válaszomat, bontotta a vonalat.
Nos, akkor ezt is elintéztük – gondoltam némileg elégedetten, de határozottan fellélegezve, s lepattanva az asztalról, a lépcső felé igyekezve döntöttem el, hogy összedobok valami késői ebédet magamnak is, s nem csak Jo-nak a későbbre szóló vacsorát.
Fél óra múlva már elkészültem mindennel, amivel csak akartam, s a mutatóujjamon pörgetve a kocsikulcsot, viszonylag békésen üldögéltem a konyhában, s a telefonomon kerestem a pláza olyan boltjait, melyekről úgy gondoltam, érdemes lenne bemenni. Nem mondom, egyelőre még nem sok mindent találtam, de bíztam abban, hogy ha egy nővel leszek, akkor könnyebb lesz majd a feladatom. Ezt a feladatot még akkor sem oldottam meg, amikor már a Choker előtt parkoltam, s a lányra várakoztam. Tökéletesen időben voltam, azonban amikor egyszer csak nyílt a bolt ajtaja, s én megláttam az éppen kilépő Taylort, legszívesebben elhajtottam volna a fenébe.
Úgy éreztem magam, mint egy vacak tinédzser, pedig egy komoly üzletembernek kellett volna lennem! Ennek ellenére kipattantam a kocsiból, megkerültem, és úgy vártam rá, hogy aztán majd kinyithassam neki az ajtót.
A barna fiú, akivel volt – ha jól emlékszem, Zayn – előreengedte a lányt az ajtóban, majd amikor Taylor az autó, vagyis valójában felém biccentett, a másik egy röpke pillanat erejéig felém pillantott. Komoly tekintete volt, barna pillantása egészen a csontvelőmig elhatolt és bár egykorú lehetett Taylorral, mégis úgy éreztem, ebben a helyzetben nem szabad elpillantanom. Én voltam a komolyabb, a sikeresebb és… és, nos, a férfiasabb. S bár a tárgyalásokon már megedződtem annyira, hogy kibírjak egy-egy súlyosabb pillantást, mégis elgondolkodtam, mégis mi lett volna, ha ezúttal máshogy történik.
Amikor elfordult, s újra Taylor szemeibe nézett, láttam, ahogy egy önkénytelen mosoly kúszott az ajkaira, majd lazán átkarolta a nyakát, és magához húzta. Én csak a kocsi oldalának dőlve várakoztam, és félredöntve a fejemet kísértem végig az érzékeny búcsúzkodást.
A srác többször is végigsimított a hátán, majd egy homlok puszival köszöntek el, végre valahára. Felsóhajtottam, mikor a lány elindult, s összekulcsolt ujjaikat jószerivel addig nem engedte el, amíg már kellő távolságra nem volt az elszakadásukhoz. Értetlen voltam. Taylor talán megcsalná a barátját, aki a múltkor érte jött? Hiszen ebből a pár percből minden lejött, csak az nem, hogy ők csupán „haverok” lennének! Ahogy a lány fogalmazott a vonalban, amikor beszéltünk: Zayn, a barátja. Ennek az egy kifejezésnek pedig több jelentése is lehet. Vajon melyikre értette?
És ez miért foglalkoztatott engem ily módon?!
-                     Szia – köszönt, amikor elém ért. Szám sarkát felrántva, pillantásomat visszavezettem a még mindig ugyanott álló alakra, aki mellkasa előtt összefont, enyémekhez hasonlóan végigtetovált kezekkel meredt ránk.  Piszkosul bökte a csőrömet a jelenléte, pedig egyetlen lépéssel sem jött közelebb azóta, hogy meglátott.
Taylor ruhája pedig eléggé elnyerte a tetszésemet, ha már itt tartunk. Karcsú, kecses alakjára éppen ott feszült, ahol kellett a szűk, elöl végig cipzáros ruha, ami talán túl sok mindent engedett a képzeletnek, noha nem volt kifejezetten rövid, sőt. Mindössze én voltam az, aki képes volt levetkőztetni a lányt a szemeivel, pláne, hogy azon a nyamvadt anyagon végig egy nyamvadt cipzár húzódott! Hirtelenjében pedig azon kaptam magam, hogy tudni akartam, valódi-e, vagy csak amolyan díszítés, mint ahogyan azt is, hogy vajon ez a Zayn-gyerek is ilyeneken gondolkodott-e, amikor mellette töltött egy egész napot, feltehetőleg.
Az ajtó kinyitódott, és szépen, ívesen hajlott felfelé. Egyértelműen ez volt a kedvenc autóm. A legkényelmesebb mindközül, ráadásul nagyjából hajazott a Batmobilra is. Talán pont emiatt vettem meg anno.

// Taylor N.
-                     Na és, merre megyünk? – kérdeztem, s közben integetve búcsúzkodtam Zayntől, már autón belülről, ami egyébként valami csodálatos volt! Mivel mindig is imádtam az autókat, a motorokat, ez a különleges járgány egyértelműen levett a lábamról. Matt fekete színe, felfelé nyíló ajtói teljesen levettek a lábamról, és az üléshuzatok... a belső tér pár pillanat erejéig szabályosan halakhoz hasonló tátogásra késztetett.
-                     A plázába – adta az egyszerű választ, mint amilyeneket már megszokhattam tőle. – Gondolom, sokat jársz oda.
-                     Nem kifejezetten – húztam el a számat. Azt már észrevettem, hogy minden mondata, ami felém intézett, egyfajta feltérképezés volt, s nem tudtam, ezt mennyi időmbe telik majd megszokni. – Maximum moziba. Nem vagyok nagyon egy vásárlós lány…
Úgy látszott, tetszett neki a válaszom, mert megejtett egy halvány mosolyt. Ezen kívül azonban nem kezdeményezett további beszélgetést, így hát nekem kellett improvizálnom valamit.
-                     És, hogy van Jodie?
-                     Szerintem még alszik – húzta fel a bőrkabátja ujját, s a látszatra méregdrága karóra számlapjára pillantott. A puhának tűnő ing ujjánál ha jól láttam, kikandikált egy tetoválás is. Azon kaptam magam, mégis mit varrattathatott a testére, amit egy egész életen át viselni akarna. – Igen, nemsokára már kelnie is kell.
-                     Kell? Miért kell felkelnie? – kérdeztem vissza furcsán, amint túltettem magam a filozofálgatáson.
-                     Bonyolult nevelési módszereim vannak – hagyta ennyiben a dolgot, pedig én nagyon is kíváncsi voltam.
-                     Ez mit jelent?
-                     Azt, hogy meg van adva, mikor kel, mikor fekszik, mikor eszik. – Hangja goromba volt, és olyan, mint aki borzasztóan unja a helyzetet, amit nem értettem lévén, hogy a nem olyan régen megejtett beszélgetésünkkor meg pont nem ilyen volt. Ki volt hangosítva a vonal, és Zayn végigkommentálta az egészet. Ő is parancsolta, hogy hangosítsam ki, egyébként, én meg nem igazán tiltakoztam. Minek tettem volna? Ez pont nem jelentett semmit.
Vagy mégis?
-               Értem – dünnyögtem teljesen ledöbbenve, viszont inkább ennyiben hagytam a dolgot. – Na és, mit tervezel venni a nővérednek?
-                     Hm, nem tudom… Talán egy karórát, vagy nyakláncot? – tanakodott hangosan, de inkább hallatszott kérdésnek a válasza, mint egy konkrét, biztos kijelentésnek.
-                     Nem szeretnél valami személyesebbet? Mondjuk egy képkeret, amin a fiával meg a férjével van…
-                     Honnan tudod, hogy van egy fia? – kapta felém a tekintetét egy pillanatra.
-                     Hát, tudod… hogy is fogalmazzak… Ő volt az, aki miatt Grace anno otthagyott – ingattam a fejemet, s keresztbe tettem lábaimat, táskámat az ölemben tartva. A ruha így még kevesebbet takart, mint amit már eleve is, de mivel úgy voltam vele, Liam mégis miért nézte volna pont az én combomat, nem zavartattam magam. – Képet még nem láttam róla, meg a nővéred férjéről sem, de gondolom, neked van…
-                     Ha nincs is, akkor holnap visszajövünk és kinyomtatjuk, ma pedig megvesszük a keretet – ötletelgetett, miközben befordult a parkolóházba.
-                     Tetszik a többes szám. – Azonban abban már nem vagyok biztos, hogy ezt hangosan is kimondtam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése