2017. április 1.

7. // Egyikük sem a monogámia híve

Halleloo,
Szombat, azaz új rész. Remélem, tetszeni fog, és hogy kapok majd egy-két kedves szót is. :) Mindig nagyon jól esnek a visszajelzések, ezzel tudom, hogy nem vagyok egyedül, úgyhogy ne féljetek elmondani, bejött-e vagy sem. :3 Szép hétvégét, skacok, és YASS már csak egy hét a tavaszi szünetig!:"D Végre!! Harryékhez (KATT) is igyekszem elkészülni a résszel még a hétvégén, drukkoljatok, hogy sikerüljön. ^^
Jó olvasást, babes! <3

maia mitchell and the fosters kép// Taylor N.
Amikor átléptünk a pláza bejáratán, céltudatosan indultam meg egy drogéria felé, hátha ott találhatunk valamit, mármint, mindig ott szoktam kezdeni, ha néhanapján idetévedek, viszont amikor a vállam fölött hátralesve észrevettem, Liam nem jött utánam, megtorpantam. Ráncba szaladt homlokkal sétáltam vissza mellé, és vártam, hogy magyarázatot adjon.
-                     Hova siettél ennyire? – kérdezte, és szeme körül összefutottak a nevetőráncok. Felhúztam az orromat. Ez a férfi kész érzelmi hullámvasút! Egyszer goromba, tartózkodó, fölényes, viszont ha úri kedve úgy tartja, vicces kedvében is el lehet kapni.
Hogyan működik ez?!
-                     Grace azért hívatott meg, hogy segítsek. Itt vagyok, de nem tudok nagyon mit tenni, ha nem engeded.
-                     Ki beszélt itt az engedésről? Megálltam, mert csak úgy elindultál, és azt sem mondtad, merre mész!
-                     Célirányosan a drogéria felé – bólintottam, hogy még komolyabban nézzek ki, és kezeimet összefontam magam előtt. – Ez az igazi problémád, vagy az, hogy nem mondtam, merre?
-                     A második – ismerte el, aztán ő volt az, aki végül nekiindult. Elkerekedett szemekkel néztem egyre távolodó alakját, most én voltam az, aki leragadt. Amikor Liam, aki igencsak kitűnt a tömegből – vagy lehet, csak számomra volt annyira feltűnő jelenség, pusztán azért, mert ő volt Liam Payne? – betért a boltba, gyorsan utána futottam.
-                     Mondanám, hogy nem értem, mire fel ez a szópárbaj, de valamiért úgy érzem, totál felesleges lenne – értem be a férfit, és a legközelebbi polcon lévő kosárban turkálva kezdtem neki úgy, hogy tulajdonképpen gőzöm sem volt arról, mégis milyen ajándékot kell keresnünk. Ő felém fordult, és barna tekintetét rajtam tartva keresett valamit. De mit? – Egyébként… nem azt mondtad még a kocsiban, hogy mégis képet szeretnél neki nyomtatni? Meg hogy óra, nyaklánc…?
-                     Te indultál meg ide, Taylor – mutatott rá a lényegre, és állával a bejárat felé biccentett.
-       Jó, de utána meg Ön volt az, Mister Payne, aki tényleg be is lépett ebbe a nyavalyás drogériába! – szóltam vissza, s a kijárat felé indultam, elköszönve a biztonsági őrtől. Liam biccentett neki, kezeit pedig hátul összekulcsolva követett lassú, megfontolt mozdulatokkal. Áh, nem, abszolút nem volt feltűnő jelenség! – Basszus, mindig ilyen lassú szokott lenni, Mister Payne? – gúnyolódtam ismét, amikor egy információs pulthoz léptem, és az érintőképernyős táblát megnyomva kerestem rá a létező legdrágább boltra, ami a plázában létezett, azt gondolván, az majd csak kielégíti az üzletember igényeit.
-                     Tetszik a megnevezésem, Miss Newstear – ért mellém, és felkarja az enyémhez simult. Végigfutott rajtam a hideg, bársonyos hangja végigsimogatta hallójáratomat. Megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon az agyam, majd rögtön utána a férfi felé fordítottam az arcomat. Mi a fene volt ez a reakció? – kérdeztem magamtól döbbenten. – Táska? Nyaklánc? Karperec? – soroltam, egyre lejjebb görgetve a hatalmas képernyőn, miközben fél szemmel körbelestem, s tekintetemet végigjárattam a körülöttünk lézengő rengeteg emberen, ki tudja, mit keresve, s mit nem találva.
-                     Megfelel.
-                     Király! – dünnyögtem, és már inkább szóvá sem tettem, hogy a lenyűgöző Lamborghinijében még másról volt szó, hiszen most komolyan! Az ő nővére, és ha olyan személytelen ajándékot akar adni neki, mint amilyen felé elindultunk, akkor hát tessék. Én igazán nem fogok az útjába állni – gondoltam. Azonban nem is én lettem volna, ha végül nem harcolok addig az igazamig, míg az övét meg nem másítja.

Másfél órával később egy kávézóban ültünk, tisztes távolságra egymástól. Liam a fekete kávéját kortyolgatta, én pedig a nemrég vett könyvem hátoldalát olvasgattam, jobb ötlet híján. Esküszöm, sosem voltak gondjaim a társalgással, de amióta megismertem ezt a pasast, megkérdőjelezem a nyitottságomat!
Ez pedig nem volt ínyemre. Bár az sem, hogy mindvégig magamon éreztem a férfi tekintetét.
-                     Ha itt végeztünk, hazavigyelek vagy vissza a Chokerhöz?
-                     Hm? – kaptam fel a fejemet. Amikor Liam elismételte a kérdését, már válaszolni is képes voltam. – Igen, haza, kösz. Mellesleg…
-                     Igen, tetszeni fog neki, viszont venni fogok neki egy órát attól még, úgy érzem.
Megvontam a vállamat.
-                     Nem is tudom, de ha például nekem lenne a szülinapom, nem biztos, hogy örülnék valami olyannak, amit én is meg tudok venni magamnak, és ráadásul még tök izé… személytelen is… − filóztam hangosan, és közben a turmixomat kavargattam.
-                     Mázli, hogy a tieddel nem kell behatóbban foglalkoznom, nem? – kérdezett vissza éllel a hangjában.
-              Mázli, hogy édesanyád jobbnak látta, ha a segítségemet kéri, nem?
-                     Mázli, hogy nem volt rá szükségem!
-    Basszus, mázli, hogy egy felnőtt, érett férfivel beszélgetek, akinek olyan baromi fontos a munkája, hogy közben magasról tojik a tulajdon kislányára, akinél csodálatosabb nem létezik ezen a nyomorult világon, nem?! – emeltem fel a hangomat és alig akartam elhinni, hogy ez a beszélgetés tényleg lezajlott. Hány évesek vagyunk, ugyan már!
Ez egy kész vicc!
-                     Oh – pillantott a karórájára. – Mázli, hogy letelt az időd.
-                     Milyen időm? – masszíroztam az orrnyergemet, egy nagy sóhajt hallatva. Kezdett elfogyni a türelmem, de egyébként sem arról voltam híres, hogy olyan nagyon sok lenne a tarsolyomban.
-                     Amit a nap folyamán velem tölthettél.
-                     Miért, ilyen megszabott időkorlátaid vannak? – kérdeztem vissza kapásból, és az asztallapra könyököltem. – Gondolom most rohansz az irodádba és lerendezel valami szörnyen fontos megbeszélést, majd talán, de csak talán este kilenc tájékán hazaérsz, amikor a lányod már megvacsorázott és le is feküdt, másnap pedig panaszkodsz, amiért már fel sem ismer. – Hangon gunyoros, és büszke voltam magamra azért, mert egy mondatba bele tudtam sűríteni minden olyan kérdésemet, amit egyszerűen nem voltam képes megérteni vele szemben, s ami a közösen eltöltött nap folyamán már éppen eléggé kikívánkozott.
Amikor Liam nem válaszolt, csupán idegtépően bámult a továbbiakban is, mély levegőt vettem, s nagyon igyekeztem lenyugodni. Lehet, csak rá kellett volna gyújtanom, nem tudom, de Payne-nek sikerült néhány pillanat alatt kihoznia a sodromból olyannyira, hogy még azt is megkérdőjelezzem, tényleg el akarom-e vállalni azt a vacak munkát? Ér ez nekem ennyit? 
Hiszen mindezidáig azt hittem, ez a férfi senkit sem tud szeretni, azonban szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy csak engem nem.

A kérdésemre csak akkor találtam meg a választ, amikor hazaérve benyitottam az ajtón. Úgy gondoltam, ekkorra már elegendő indokom volt elutasítani az ajánlatot, hiszen tudtam, hosszútávon nem fogom kibírni ezt a kötözködő, nagy gyereket, akit történetesen Liam James Payne-nek hívnak – még korábbi elhatározásommal is szembe mentem volna, lévén, nem vagyok hajlandó egy olyan emberen segíteni, aki ezt direkt megnehezíti –, azonban amikor megpillantottam a parkettán ücsörgő Kacit, aki pont velem szemben helyezkedett el, nagyjából az ajtóval szemben… máris el kellett gondolkodnom a dolgokon. Hiszen legjobb barátnőm kezében egy rakat, minden bizonnyal frissen felbontott számla kapott helyet, és amikor mellé kuporodtam, elvettem egy részét és fel is nyitottam azokat, világossá vált: Apukám, nekünk nagyon szükségünk volt arra a pénzre, amit Liamtől kaphattam volna a munkámért!



Képtalálat a következőre: „liam payne 2016”// Liam P.
Nem tudtam mást nézni, mint Taylor fenekét. Ahogy gyorsan kapkodta hosszú, vékony lábait egymás után a boltot megrohamozván, úgy éreztem, mintha a hátsója csak velem incselkedne, ő pedig ezt tudatosan tette volna. Persze tisztában voltam azzal, hogy ez nem így volt, viszont elgondolkodtam egy pillanatra. Mi lenne, ha mégis? Én lennék a harmadik férfi mindössze egy sacramentoi éjszaka lefolyása alatt, akit az ágyába enged? Szép…
De nem annyira, mint a lány, amikor elmélyülten tanulmányozott minden hülyeséget, amit csak leemelt a polcról, s elolvasgatta a szöveget, amit rányomtattak. Olyan nagyon felesleges volt, és pontosan tudtam, ő sem gondolkodott el a holmik megvásárlásán, mert szemöldökét folyton összevonogatta, és fejét picit félredöntve nézelődött, amiről gondoltam, nem volt egy tudatos mozdulat; s ez csak még aranyosabbá és mulatságosabbá tette. Én meg persze azonnal észhez tértem, amikor már túl régóta bámultam őt, s gondolkodtam el azon, mégis hogyan generálhatnék olyan gyermeki vitát, amellyel az őrületbe kergethetem őt. Volt már esélyem rájönni, milyen jó érzés volt az, amikor bosszankodott és tudom, ez nem túl úriemberhez méltó hozzáállás, de ha egyszer így volt? Élveztem, amikor felhúzta magát, és amikor veszekedett velem  amikor visszaszólt, mert akkor éreztem a hosszú idő óta nem jelenlevő életet magamban, s azt a jellegzetes virágzást a szívemben, aminek a hiányától kikészültem. Az igazság az, hogy szerettem veszekedni, de azt is hozzá kell tenni, hogy senkivel nem csináltam olyan szívesen, mint Taylorral.
Viszont el kellett gondolkodnom, megéri-e ez nekem, hiszen szemlátomást ez őt annyira nem boldogította, még csak negyed annyira sem, mint például engem, viszont bennem volt valami olyan gomb, melyet nem találtam, s emiatt nem is tudtam lekapcsolni – s éppen ez okból nem álltam le. És mindeközben erősen küzdenem kellett, nehogy hangosan is felnevessek, ami sokkalta nehezebb volt, mint a tulajdon munkám, úgy összességében. Hiszen az már nem volt megerőltető, mert magától jött, még ha szörnyen sokat is kellett vele foglalkoznom. Rendben, nem „kellett”. Azonban úgy ítéltem meg, könnyebben túl tudtam élni a napjaimat, ha volt is mivel foglalkoznom.
Azonnal eszembe jutott erről Jodie, ami miatt elkomorodtam. Vele kellett volna naphosszat foglalkoznom a munkám helyett, viszont a játékommal mindössze annyit értem el, hogy valószínűleg már Taylor sem akarta annyira, mint azelőtt. S emiatt csak büszke lehettem magamra – na meg arra a fene nagy eszemre!
Amikor Taylor megmondta, merre lakik, szótlanul kanyarodtam ki a főútra. Tudtam, merre kellett mennem, úgyhogy a GPS sem vonta el a figyelmemet. Taylor lehajtotta a napellenzőt, majd megnyomva a műszerfalon középső, tekerős gombot, bekapcsolta a rádiót is. Tulajdonképpen meg kellett volna döbbennem, amiért meg sem kérdezte, egyáltalán megteheti-e, de aztán rájöttem, ez az apró kis gesztus valójában csak megmelengette a szívemet.
Olyan volt, mintha minden nap, amikor a kocsival utazunk, ő végrehajtja ezt a néhány mozdulatsort, miután hátul, a gyerekülésben ülő Jodie megkérte rá. Mintha zsigerből jönne, minden probléma nélkül. Mintha az, ami az enyém lenne, az övé is.
Mintha ő is az enyém lenne.
Mintha nem ment volna el az eszem.
Mintha Lorelai sem ment volna el.

Azonban ez a gondolatsor akkor bukott meg, s süllyedt vissza kétszer olyan mélyre, ahonnan jött, amikor megérkeztünk a megadott házszám elé. Taylor halkan elköszönt, és meg sem várva, hogy én magam nyissam ki neki az ajtót, vagy egyáltalán bármit csináljak, amivel plusz pontot szerezhetnék, vagy egyáltalán csak ne emlékezzen rám tahóként, ő kipattant. Elkerekedett szemekkel dőltem előre, hogy utána nézhessek, majd felhorkantottam.
Két férfi várt rá, akik amint meglátták a közeledő lányt, egyből felpattantak a lépcsőről, ahol addig várakoztak. Az egyik, már ha emlékezetem nem csalt Zayn volt, akivel a nap elején láttam  akit a barátjának hívott , s a másik, aki pedig az első találkozásunk alkalmával érte jött, és elviekben tényleg Taylorral volt; akinél már akkor eldöntöttem, utálni fogom, noha ez nem volt kifejezetten jellemző rám akkoriban.
Csak elvétve. Mindössze azok nyerték el a gyűlöletemet, akik rászolgáltak. 
Viszont akkor hogyan is álltunk?
Olyannyira felhúztam magam pár századmásodperc lefolyása alatt, hogy a következő pillanatban már az utca végén jártam, és volt egy olyan tippem, miszerint vastag gumicsíkot hagytam magam után, amint elindultam. Olyan szorosan markoltam a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjbegyeim és a kiábrándultság szürke köde lebegett csak a szemem előtt.
Ahogy a két férfi köszöntötte... Az egyik megölelte, a kreol meg csak nézett. De nem Taylort – nem, mindinkább engem. És a tekintetét egyszerűen nem lehetett félreérteni. Olyan volt, mint amikor én megláttam, ahogy Lorelai hazaérkezett a spanyol üzlettársammal, még nem sokkal Jodie születése után. Nos, ez a fiatal srác pont úgy nézett be a kocsiba, mint ahogyan egykor én tettem, míg a másik a csodálatraméltó lányt tartotta a karjai között, azt a lányt, akit hirtelenjében nem akartam újra látni. Hiszen olyan volt, mint a volt nejem. Pont olyan. És kinek kellene még egy csalódás és fájdalmasan eltelt évek tömkelege  másodszor is?!


Két hét telt el, amióta nem láttam Taylort, és az eltelt idő alatt tökéletesen volt időm rájönni arra, mennyire nem volt szükségem rá az életemben. Megvolt mindenem, amit valaha akartam, de sosem volt rá szükségem, és nem hiányzott egy olyan zavaró tényező, mint a lány, azokkal a kecses lábaival és a nagy szájával. Az a nyavalyás akcentusa meg csak hab volt a tortán!
Hajnali négy óra volt, amikor felkeltem. Tudtam, nem lennék képes visszaaludni, egy ideje már az álmaim sem voltak tiszták, és az alvással is hadilábon álltam, úgyhogy amint elvégeztem az általános reggeli teendőket, a nappali felé indultam, ekkor már a köntösömben, hogy azért mégsem alsóban mászkáljak. Igyekeztem nagyon halkan mozogni, miközben elkészítettem a kávémat, majd elővettem a macbookomat, és mivel még reggel volt, a kanapé felé indultam. Leheveredtem, s elnyomva egy ásítást, felnyitottam a laptopot, aztán beleittam a forró italomba is.
Nagyjából háromnegyed óra telhetett el, én addig pont átnéztem az egy hónapra előreszóló terveket, amiket Horan nem is olyan régen küldött át. Mindent rendben találtam, úgyhogy amint kiküldtem az e-mailt a program tagjainak és válaszoltam Horannek is, összecsuktam a macbookot. A bögrét a mosógépbe pakoltam, elindítottam a gépet, aztán a faliórára vetve egy pillantást megállapíthattam, itt volt az ideje átöltöznöm, hogy aztán elindulhassak az irodába.

Este fél kilenc volt, amikor hazaértem. Fáradt voltam, és másra sem vágytam, mint egy jó erős kávéra, tudva, az estém is igencsak kemény lesz, hiszen másnapra vártuk a lengyel ügyfelünket, és még el kellett készülnöm az anyaggal, ami csak Isten tudja, hogyan, de kiment a fejemből. Emiatt frusztrált lettem és az égvilágon senkihez sem akartam hozzá szólni, mivel még soha nem fordult elő velem, hogy a munkámmal kapcsolatban megcsúsztam. Hirtelen ötlet szerint ezt is Taylor számlájára írtam, pedig már régen nem hallottam felőle, és nem is kellett volna, hogy érdekeljen, vagy hogy egyáltalán gondoljak rá. 
Mégis megtettem, ami megdöbbentő volt, hiszen hányszor is találkoztunk mi ketten? Hányszor is láttam azt a kecses alakját? Nos, nem tudom, hogy azalatt a kevesebb, mint öt alkalom alatt hogyan sikerült ennyire felhívnia magára a figyelmemet, de elég rendesen sikerült belegabalyodnom, már csak a gondolatába is.
Méginkább zabos lettem, amikor eljutott a tudatomig, nem igen volt miért mérgesnek lennem rá. Igaz, hogy nem jelentkezett, de őszintén, mit vártam? Csak magamnak köszönhettem – na meg annak a szó szerint elutasító e-mailnek, amit küldtem –, mint ahogyan azt is, hogy amikor odaadtam a nővéremnek a drága karórát, nem volt tőle boldogabb, mint a Taylor által javasolt ajándéktól, amit ugyan száj húzogatva, de odaadtam. És tessék... még jó, hogy megtettem!
Amiatt viszont jogosan lehettem rá mérges, hogy nem jelent meg Chloe születésnapján, miközben meg volt hívva. Erre nem lehetett mentség, még az sem, hogy dühös volt rám, tegyük hozzá, ő sem teljes mértékben jogosan. Ráadásul Jodie is kérdezősködött felőle, én pedig nem tudtam mit válaszolni a lányomnak arra a kérdésre, hogy „miért nem jött hozzá Tay?” Ki tudja. Én csak abban voltam biztos, hogy bár zavart a gondolat, de úgy éreztem, nem tudtam biztosan, hogy ha megláttam volna, örültem-e volna neki vagy sem. Ott volt neki a párja és Zayn is, akiről még mindig nem tudtam semmit, pedig kitartóan kerestem. Úgy tűnt, a baráti társasága igencsak elzárkózott a külvilág elől. És mivel a harmadik félnek nem tudtam a nevét, kénytelen voltam beérni annyival, hogy a kreol Malik vezetéknévvel született. Többel nem.
Még csak bele sem mertem gondolni, mégis milyen lehet ez a hármas-kapcsolat, mivel a jelek szerint a másik kettőt nem igen zavarta a helyzet. Talán egyikőjük sem a monogámia híve?
Amint levettem a cipőmet, már eljutottam arra a pontra, hogy biztos voltam abban, nem örülnék a viszontlátásnak, mivel én igenis a monogámia híve voltam!
-                     Apuci – rohant felém Jo kitárt karokkal. Felsóhajtottam, és leguggolva kaptam az ölembe. – Hol voltál?
-                     Ahol minden nap – dünnyögtem. Nyomtam egy puszit Jodelle hajába, majd megpróbálkoztam a lerakásával.
Csakhogy ez nem jött össze. A lányom foggal-körömmel kapaszkodott belém, már attól féltem, elszakítja a drága öltönyömet.
-                     Kislányom, apának most dolgoznia kell – szóltam hozzá gyengéden, egyelőre még türelmesen. Aztán Jo a lábamra ült, karjaival és lábaival pedig átfonta a vádlimat. Orrnyergemet masszírozva, lehunyt szemekkel emeltem arcomat a plafon felé. – Jo, kérlek. Engedd el aput, jó?
-                     Játszunk pacisat, apuci? – kérdezte kislányosan magas hangján, és fülig érő, vágyakozó mosollyal pillantott fel rám, állát a lábamnak támasztva. Mikor megráztam a fejemet, még szorosabban kapaszkodott. – Kérlek, apuci.
-                     Apuci most elfoglalt, Jo. – Ha nem lettem volna eszemnél, eljátszottam volna a gondolattal, hogy egyszerűen lerázom magamról. Az emeletre vágytam, zárt ajtók mögé, hogy nyugodtan, csendben végezhessem a feladatomat. Nem volt kedvem játszani. – Kérlek szépen, engedd el aput…
-                     Mama azt mondta, játszol velem! – görbült lefelé a szája sarka. A türelmem meg egyre inkább fogyott. – Sosem játszol velem.
-                     Kezd elegem lenni abból, hogy megtanultál folyékonyan beszélni – morogtam, és két kézzel a hajamba túrtam. – Még egyszer kérem, Jo. Engedd el aput… Majd holnap játszunk – dobtam még be az adu-ászt, és most az egyszer esküszöm, komolyan is gondoltam.
Nagyjából.
-                     Apuciii – nyújtotta el az „i” betűt hosszasan, egyre magasabbra szárnyaló hangon. Először még csak halkan morogtam, de miután már körübelül egy percnél jártunk, nem tudtam tovább visszafogni magam. Kitört az a felgyülemlett feszültség, amit az eltelt két hét során felhalmoztam magamban a munkámmal és minden egyébbel kapcsolatban.
Annyiban voltam én a hibás, hogy ezt a lehető legrosszabb emberen vezettem le.
-                     Jodelle Kiera Payne! Ha azt mondom, nem, akkor nem! Most volt elég, kislányom! Menj a szobádba! – kiabáltam az emelet felé mutatva, s a következő, amely a szemem elé került, az a lányom megszeppent orcája, majd kibuggyanó könnyei voltak. Aztán azon nyomban feltápászkodott, és a nappaliba rohant, de olyan sebesen, hogy szinte alig bírtam felfogni.
Hirtelen kapott el a bűntudat, szörnyen szégyelltem magam. Olyan mély levegőt vettem, hogy féltem, belém sem fér, s utána indultam.
Azonban ami ott fogadott, az jobban meglepett, mint Donald Trump bátorsága az eltelt napok során. Ugyanis a kanapé végében egy olyan lány üldögélt a hangosan síró lányommal az ölében, akit tényleg nem hittem, hogy még aznap látni fogok.
Taylor úgy ölelte magához Jodie-t, mintha azzal bármit is elérhetne. Úgy ölelte az apjától megrémült kislányt, mintha az élete múlna rajta. S amikor őzbarna íriszeit rám vezette, tekintetében nem láttam mást, mint őszinte megvetést.

1 megjegyzés:

  1. ISZONYATOSAN IMÁDOOM!!!!❤❤❤
    Liam most alaposan elszúrta...
    Alig várom, hogy Jo Liam karjába ugorjon a békülésük után😍😍😍
    Ez a mondat egyszerre volt furcsa, és aranyos. XD inkább furcsa.
    Nagyon siess, szeretlek!💕

    VálaszTörlés