2017. április 14.

9. // Csinos és gyönyörű

halleeloo,
szall, üdv itt megint. :) Remélem, eddig jól telt a szünetetek - már ha volt, ugye... -, és azt is, hogy a rész is bejön majd, mert ÚR ISTENEM, nem túlzok, ha azt mondom, hogy IMÁDTAM. Ezt a sztorit mondjuk úgy imádom, ahogy van, nagy terveim vannak vele, rajongok érte, minden szál és minden egyes vacak kis vessző életem értelme jelenleg és oh oh jajj. Na, értitek! :D 
Jó olvasást, babes! Köszönöm, hogy itt vagytok, és hogy már több, mint 2300-an letöltöttétek az oldalt! Legyen csodálatos a sonka és minden egyéb az ünnepi asztalaitokon! xx


// Taylor N.
- Nem jössz beljebb? – kérdeztem, és jelzésképpen még a karomat is kitártam a nappali irányába. Liam egy percig sem habozott a válaszával.
- Ha nem zavarok, akkor de, nagyon szívesen.
- Csak engedd el magad, Mister Payne – javasoltam, miközben kivettem egy szem kagylós fehércsokit a dobozból, és a számba dobtam azt. Éreztem magamon a férfi tekintetét, és emiatt majdnem félrement a csoki is. Átkoztam azt a csillogó szempárt, és azokat az ajkakat, amiken végigvezette a nyelvét.
- El kellene dönteni, hogy milyen viszonyban vagyunk, Miss Newstear! – fonta össze ujjait a háta mögött, és ezzel mégjobban kihúzta magát. Alapban is jócskán fölém magasodott, de így... – Most tegeződünk vagy magázódunk?
- Nem lehetne mindkettő? – kérdeztem kíváncsian és játékosan egyszerre, és nem győztem csodálkozni a kialakult helyzet. Most komolyan beinvitáltam a lakásunkba? Mit szólna ehhez Ray? Jó, nem pettingelni hívtam meg, és szerintem fél óránál tovább nem is marad – egyezkedtem magammal győzködően, miközben előreengedtem a férfit, és a háta mögül jeleztem Kacinek, hogy helyzet van. Felkaptam egy rövidnadrágot, amit még tegnap hagytam el a kanapé mögötti komódon, és amíg Liam a párnák között ücsörgő szőke lányra figyelt, én gyorsan belebújtam, és ezzel a mozdulattal elhagytam a plédet is. Csak azután jutott eszembe, hogy úgy viselkedtem, mint egy idióta tinédzser, aki először mutatja be a barátnőinek a pasiját, pedig már régen nem voltam tini, Liam nem volt a pasim, és tulajdonképpen sosem mutattam be senkit sem senkinek... Mivel nem volt rá szükség, azt hiszem? – Liam, ő Kaci, a legjobb barátnőm. Szöszi, ő Liam, tudod. Payne – mutogattam közöttük, a férfi pedig felvont szemöldökkel fordult felém a végénél. Megvontam a vállam. – Itt volt a hívásodnál, és um, pletykás népek vagyunk.
- Tényleg? Hm – emésztgette a hallottakat ajakbiggyesztve. – Liam, tudod, Payne”?
- Valahogy úgy. – Most minek tagadjam, anyukám? Ha kimondtam és fel is vállaltam, hát csináljuk is rendesen!

Igazam volt, amikor előre megjósoltam, hogy Liam alig fél órát fog csak maradni, mert tényleg így történt. A megdöbbentő és sokkoló élmény után, miszerint a férfi a lakásunkban volt és a barátnőmmel beszélgetett, ráadásul lenyűgöző módon, bocsánatot kért, hogy mennie kell, mert egy megbeszélésen várták. Nem tudtam, ebből mennyi volt hazugság, de későbbre hagytam a kiderítését. Magamat ismerve biztos lehettem benne, hogy kiderítem.
- Köszönöm, hogy jófej voltál Kacivel – nyújtottam felé a kabátját. A cipőjét nem vette le, mert szükségtelennek véltem, úgyhogy azzal nem bajlódott.
- Miért kell megköszönni? Kedves lány – vonta le a következtetést, én pedig szavak nélkül értettem egyet. Nagyjából ugyanúgy, mint még a kanapén ülve, amikor a férfinek öt perc alatt sikerült zavarba hoznia a Szöszit, de nem kínos módon, ami miatt Zaynnek félnie kellett volna, hanem inkább vonzó módon. Gőzöm sincs, miért hasonlítgattam a barátomat hozzá, de bizton állíthattam, hogy Ray csak piszkálódott volna ahelyett, hogy meghallgatja az aznapi idióta sztoriját, és hogy őszinte érdeklődést mutasson.
Mert Liam ezt csinálta. Figyelt a lányra, benne volt a beszélgetésben, mint aktív fél, és őszintén mondom: le voltam nyűgözve! Azonban meghökkentő volt, hogy viszonylag rövid ideje tartó ismeretségünk alatt esélyem nyílt megismerni Liam két oldalát is – a kedves férfit, akit szívesen bemutattam volna Zaynnek és Louis-nak is, és az a valaki, aki két napja megsiratta a lányát, és értesüléseim szerint azóta is tartó szótlanságot okozott ezzel.
- Valamikor le kellene majd ülnünk beszélgetni – nyúlt már a kilincs felé.
- Igen, szerintem is.
- Döntsön ön, Miss Newstear! – passzolta nekem a képzeletbeli labdát, és szája sarkában pimasz kis mosoly ült. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne nevessek fel, miközben egy gondolat cikázott az agyamban: Taylor, ha nem lesz elég erőd visszafogni magad, a végén még belenyalsz a mosolygödröcskéjébe! 
És hirtelen úgy véltem, nem is lett volna olyan rossz érzés.
- Szombat? Aznap nem lesznek óráim. – Színtisztán ki lehetett venni, ahogy valami átsuhant Liam arcán, miközben leértünk a kapuhoz. Szörnyen kíváncsi lettem, mégis mi okozhatta azt a pár pillanatnyi zavart, majd azt az árnyalatnyi arcpírt, mely engem is egészen zavarba hozott.
-  Tökéletes. Szabaddá is teszem akkor a hétvégémet, és... nos, viszlát, Miss Newstear.
 Üdv, Mister Payne – intettem egy utolsót, aztán a férfi elhajtott.

Egy Ray-jel való veszekedés után semmi kedvem nem volt kimozdulni otthonról, vagy éppenséggel lerendezni a megbeszélt találkozót Liammel, azonban rögtön utána megembereltem magam, és leugorva a pultról, a szobámba indultam. Reggel már túlestem a tusoláson, úgyhogy ezzel nem vesztegettem az időt, egyszerűen csak előkaptam egy szürkés színű bokafarmert és egy laza anyagú Cosabella felsőt, amiket gyorsan átcseréltem az otthoni gönceimmel. Kezembe vettem a telefonomat, a konyhaszigeten lévő fonott kosárból kikaptam egy csokis Hershey's szeletet, majd az előszobában a lábamra húztam az első kezem ügyébe kerülő bokacsizmát és egy Zara dzsekit, és kiléptem az ajtón. A kilincset lerántva gyorsan lezártam a lakást, tudva, Kaci és Zayn nemsokára végeznek a vásárlással, és a Jeepem felé indultam.
Nem voltam hajlandó szomorkodni vagy bosszankodni Raymond miatt, és egyébként is, Jodie is hiányzott már kissé, úgyhogy az előre megbeszéltek alapján indultam el Liamék felé.
Fél órával később, amint felhajtottam a feljáróra, Grace beengedett azzal a kommenttel, hogy Liam még nem volt otthon, de hívta, hogy nagyon siet, úgyhogy ne aggódjak. Magamban hőbörögve indultam fel az emeletre, hogy beköszönjek Jodie-nak, és amíg az apja nem érkezett meg, remekül elfoglaltuk magunkat. Utólag belegondolva nem tudtam, miért volt vele olyan könnyű elbeszélgetni és játszani, amikor nem voltam valami gyerekcentrikus, de nem foglalkoztam vele túlzottan, csak élveztem, hogy így történt.
Kettő kopogás az ajtón, s Liam belépett a szobába. Tekintetével a lányát kereste, és amikor meglátta, hogy Jodie az ölemben pakolt lábakkal nézegette a mesekönyvet, amit én hangosan olvastam neki, arcára félmosoly költözött.
- Jodie, kölcsönkérhetném Taylort egy kicsit? – kérdezte gyengéden, a kislány pedig, amint meghallotta édesapja hangját felsikkantott, lemászott az ágyáról és az ajtóhoz sprintelt, ahol Liam egyből felkapta, és két nagy, cuppanós csókot nyomott pufók arcocskáira. Örültem, amiért látszólag minden rendben volt közöttük.
- Persze, apuci – válaszolta dallamos hangján. – Meddig veszed kölcsön?
Csodáltam, amiért olyan tisztán tudott beszélni, akárcsak a nagyobbak. Négy éves lányka létére az eddigi tapasztalataim alapján ő volt a legértelmesebb gyerek, akivel eddig dolgom volt az életem során. Lehet ezt a következtetést csak onnan vontam le, hogy eddig sosem jöttem ki egyetlennel sem, hiszen vagy ők féltek tőlem és utáltak engem, vagy én voltam zavart a környezetükben, amit pedig megérezve egyből ők is viszolyogni kezdtek.
Bíztam abban, hogy Jodie lesz a változás.
- Oh, nem olyan sokáig, Jo.
Liam letette a lányát, aki rögtön visszaugrándozott az ágyához, és amint felküzdötte magát, lecsüccsent mellém, és így szólt:
- Beszélgess apucival, Tay, nem zavar. Ugye majd visszajössz?
- Persze, életke – simítottam végig selymes tincsein, aztán Liam után indultam. A folyosón várt rám, úgyhogy elé állva néztem fel rá. Egy fejjel lehetett magasabb nálam, viszont amikor hátát lazán a falnak vetette, már nem volt akkora a különbség.
- Sajnálom, hogy késtem, Taylor. Igazán.
- Mi történt? – kérdeztem kíváncsian. Részben érdekelt, mivel rukkol elő, mert ki tudja, mégis miért, de szerettem volna összehasonlítani a képzelőerejét Ray-ével. A mai vitánk után főleg, ugyanis ahhoz, hogy Ray kijelenthesse, Liamet nemhogy a lakásba, de még az ágyamba is behívtam, eléggé nagy fantáziára lehetett szüksége.
- Nem magyarázkodom, Taylor. Mondtam már. – Ahogy elrugaszkodott a faltól, jószerivel lefejelte az államat. – Elmehetnénk kávézni.
- Nem szoktam kávézni.
- Akkor teázni, most igazán nem ez a legfontosabb. – Kinyújtotta a kezét, és előreengedett a lépcső felé menet. Egy halvány mosollyal köszöntem meg az udvariasságát, és közben önkénytelenül arra gondoltam, Ray miért nem tett így soha az utóbbi időben.
Nem tudom, miért lett a mániám összehasonlítgatni a két férfit, viszont sajnos úgy vettem észre, Payne nyerésre állt egy-két dologban.
- Mi lesz Jodie-val? Megígértem, hogy visszamegyek hozzá.
- Nem mondtad neki, hogy mikor – érkezett a pimasz válasz a hátam mögül. A konyhából Grace lépett elő, gondolom meghallotta a fia szavait, és így reagálta le őket:
- Leeyum, az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – lóbálta meg huncut, mégis szigorú arccal a mutatóujját Liam előtt, és utána a mellkasára bökött.
- Ha én leszek a lányoddal, szeretném, ha úgy hinné, hogy bízhat bennem!
- Miért, nem így van? Megbízhatatlan vagy? – Volt a hangjában valami huncutság, amit nem tudtam mire vélni. Az arcomon mindenesetre tükörtojást lehetett volna sütni. És baromira zavart, mert nem tudtam, miért. Soha a büdös életben nem voltam az a pirulós fajta.
- Lory-baby sosem volt az, Liam.
- Lory-baby? – húzta fel egyik szemöldökét, és rám vezette tekintetét. Beszívtam az alsó ajkam, a fejem égett. Aztán hamarosan rájöttem, ez a reakció mennyire nem illett hozzám, és még a frászt is ráhoztam magamra, úgyhogy kihúztam magam, és a mellkasom előtt összefont karokkal néztem kihívóan abba a gesztenyebarna szempárba, ami egészen olyan volt, mintha a lelkemig ellátna.
Annyi volt a baj, hogy nem voltam száz százalékosan biztos abban, hogy volt-e nekem olyanom. De egyébként abban sem, hogy mégis hogy a fészkes fenébe lett Liam hirtelenjében ennyire... laza? Mint a rigalánc.

// Liam P.
one direction, liam payne, and 1d képTaylor nem hagyta magát, amikor azt mondtam, menjünk egy kávézóba, mert ott kellemesen el lehetne beszélgetni. Hol Jo-ra hivatkozott, hol magára a kávéra, úgyhogy végül, nagyjából tizenöt percnyi értelmetlen vita után anyám ismét közbeszólt.
- Az Isten szerelmére, gyerekek! Érett, intelligens, felnőtt emberek vagytok mindketten, de eddig akárhányszor találkoztatok, úgy viselkedtek, mint az óvodások, akik megküzdenek az óvónéni melletti székért! – felváltva ránk mutatott, nyomatékosítva ezzel a szavait, és ezt követően folytatta. – Tudjátok, mit? Menjetek játszóházba! Viszitek magatokkal Jodelle-t, ő jól elszórakozik, talán utána még ti is vele mehettek, de amíg nem, addig kint nagyszerűen meglesz az esély a fecsegésre.
- Tetszik az ötlet, megyek is Jodie-ért – kapott az alkalmon a lány, és boldogan ugrott egy kicsit, miközben mosolya fültől fülig ért. Csak néztem az arcát, majd őt magát, ahogy felszökellt a lépcsőn. Feneke ismét velem incselkedett, úgy láttam, tökéletesen beleillett volna a tenyerembe. Ettől említett testrészem egyből viszketni is kezdett, és hatalmasat nyeltem. Kezei maga mellett himbálóztak, azt a hatást keltve, mintha csak szárnyalna. Elképesztően varázslatosnak találtam, és biztos voltam benne, hogy volt valami a levegőben. Az nem létezik, hogy ez a lány magától ilyen elbűvölő!
Anyám törte meg a varázst.
- Ugye, hogy milyen csinos lány, kisfiam? – Amikor pedig késve bár, de egy apró sóhajjal elszakítottam a tekintetemet Taylor kecses lábairól és magáról a lényéről, Grace mindentudó kacsintásával találtam szembe magam.
- Nem tudom, miről beszélsz. De valóban, tényleg gyönyörű – meredtem magam elé csöndesen, és egyik kezemmel átkaroltam anyám vállát. Az oldalamhoz húztam, mire ő kuncogva karolta át a derekamat egyik kezével, másikat pedig a mellkasomon nyugtatta.
- Liam, a csinos és a gyönyörű egyaránt jellemző Tayre, viszont ne feledjük el, hogy alap esetben két egészen más fogalom.
- Szerintem, ha valaki csinos, akkor az gyönyörű is, nem? – kérdeztem vissza, és biztos voltam a saját igazamban. – Miss Newstear pedig egy csinos nő, aminek a tudatában van, jól is kezeli, és éppen emiatt gyönyörű.
- Miss Newstear? – húzódott hátra éppen csak annyira, hogy kényelmesen a szemeimbe nézhessen, hátha ott megtalálja a választ arra, mikor lettem én ilyen. 
Más.
- Oh – nevettem fel röviden és halkan, és a tarkómhoz kaptam a kezem, ahogy elhúzódtam anyámtól. – Igen, ez egy... egy amolyan piti kis játékunk.
- Olyanotok is van? – esett le az álla színpadiasan. – Minek ide játszóház? Menjetek mondjuk... nem tudom, moziba? Üljetek be egy felnőtt filmre, Jodie-ért pedig hívjatok oda, mintha nem így terveztétek volna... mi is jól megleszünk, és ti is, fiacskám!
- Meghiszem azt – bólogattam egy fanyar ábrázattal. – Csak annyi a baj, hogy szerintem Taylor is valami mesefilmet akarna nézni, úgyhogy én lennék az, aki végül veled töltené a napot, van egy olyan érzésem.
Anyám nevetése az egész házat betöltötte.

Taylorral ismét lerendeztünk egy kisebb vitát, amikor azt kellett eldönteni, melyik kocsival menjünk a játszóházba.
- Nem vagyok hajlandó itt hagyni Reggie-t, Liam! – közölte velem ellentmondást nem tűrően, miközben nekidőlt a motorháztetőnek. Jo persze mellette pártolt, hiszen sosem ült még olyan autóba, ami, mondjuk ki, öreg és rossz volt, ráadásul tetszett neki a magassága és a formája is, úgyhogy élénk kis fantáziája és kíváncsisága miatt le lettem szavazva.
- Oké, tudjátok mit? Menjünk akkor Reggie-vel! – adtam meg magam végül, noha nem bírtam megállni, hogy elmenjek a CJ5-ös neve mellett. Látszólag mondjuk ez a lányt nem zavarta különösebben, ami ki tudja, miért, de még jobban tetszett.
- Ez a beszéd! – bólintott elégedetten a lány, aztán elindult az ellenkező irányba, közben leakasztva az ujjamról a saját autóm kulcsát. Könnyedén nyitotta fel a garázsajtót, és azután eltűnt. Jo zökkentett ki a bámulásából, amikor megrángatta a bőrkabátom alját.
- Szeretem az új családomat, apuci.
- Milyen új család, kicsim? – guggoltam le mellé. Oldalról már láttam, ahogy Taylor közeledett felénk az autós gyereküléssel, úgyhogy amint felegyenesedtem, már nagyon reméltem, Jo hamar válaszolni is fog.
- Ami Lory-ból, belőled, a Mamából és Jodie-ból áll – mutatott a végén saját magára.
- Mi áll Jodie-ból? – ért mellénk kis családunk új tagja, és mosolyogva várta a válaszunkat, amíg betette az ülést a hátsó részre. Gyorsan végzett, úgyhogy kihajolt az autóból és azzal a mozdulattal le is guggolt a lányom elé. A kezeiért nyúlt, és összefonta az ujjaikat, amit aztán közöttük lóbáltak. Jodie elbűvölte bámulta azokat a vékony, hosszú ujjakat, én pedig még mindig nem voltam magamnál azt követően, hogy az utolsó két percben Jo kijelentette, Taylor szerinte már családtag. Utána premier plánban nyertem rálátást Taylor fenekére, ami miatt a farmerem már igencsak kényelmetlenül feszített, és végül még a lányomon is észrevettem azt, hogy teljes mértékben elveszítettem. Nincs az a kincs, amivel innentől kezdve őt el lehetett volna szakítani Taylortól, és amikor erre rájöttem, egy nagyot sóhajtva szóltam le a párosnak.
- Menjünk, lányok.

A játszóházba érve meglepődtem, mennyi gyerek volt ott, mint ahogyan azon is, hogy a lányom milyen gyorsan feltalálta magát, szinte egyik pillanatról a másikra. Kiváltottuk a napi jegyet hármónk számára, és amint túlestünk azon, hogy miért voltam olyan konok, hogy nem engedtem kifizetni Taylornak a saját jegye árát, már helyet is foglalhattunk egy oldalt lévő asztalnál.
- Legközelebb én állom az egészet – adta meg végül magát, és puffogva dőlt hátra a műanyag széken. Jót mulatva a helyzeten kaptam le magamról a kék széldzsekit, amit aztán a szék támlájára terítettem.
- Úgysem engedem, de rendben, így lesz  bólintottam rá az egyezségünkre. Taylor elfintorodott, de aztán a fehér asztallapra támaszkodva kereste a tekintetemet, miközben ujjait a gyümölcsturmix kelyhének fala köré fonta, amit már a megérkezésünk pillanatában kinézett magának, és egyből a belépésünk után meg is szerezte. Gusztusos volt, főleg a tejszínhab és a cseresznye a tetején. Bátran álltam játékos pillantását, azonban egy hangos gyereksikoly kizökkentett. Megköszörültem a torkomat, elkaptam a fejemet a hang irányába, azonban újra elnémultam, amikor visszanézve Taylor a szájához emelte a gyűrűsujját, amit előtte belemártott a tejszínhabba, és húsos, telt és puhának tűnő ajkai között eltűnt az első ujjperce. Elkerekedett szemekkel kaptam le a kezemet a nadrágomhoz, és nagyobb terpeszbe téve a lábaimat próbálkoztam normalizálni a helyzetemet ma már nem először, ugyanis kezdett igencsak kínos és kényelmetlen lenni a dolog. Annyi erotika és szexualitás volt ebben az egy mozdulatban, ami több, mint valószínű, hogy valahol szándékos volt, hogy elveszítettem a fonalat, és ez nem volt jellemző rám, úgyhogy kellőképpen fel is ment bennem a pumpa.  Jó, most, hogy ezen a témán túlestünk, talán átbeszélhetnénk a munkafeltételeket.
Egy apró bólintással válaszolt csupán, és szeme körül összefutottak a nevetőráncok, miközben egyik szemöldökét kihívóan felhúzta, az ujját pedig még mindig ugyanott tartotta. Szeme kíváncsian és játékosan csillogott, és kecses lábait keresztbe téve élvezte a kínzásomat. Csak azt nem tudtam, mégis miért.
Oh, tökéletesen tisztában volt a vonzerejével, és azzal is, hogy azt kamatoztatni is tudta rajtam!
Vajon Raymonddel is így tesz? – futott át az agyamon a gondolat, amitől egyik pillanatról a másikra döntöttem el, hogy kell nekem néhány perc, úgyhogy elnézést kérve felálltam, és a teraszra menekültem. Máris lelohadtam.
Öt perc múlva félszemmel láttam, ahogy valaki mellém könyökölt, és egy kevés ideig együtt bámultunk a  semmibe, olyan csendesen, mint az iskolai énekórákon. Legalábbis azon a helyen, ahova én jártam, minden órán zsongott mindenki, kivéve ott, ahol ténylegesen hangoskodni kellett volna, azaz a zeneórákon. Én imádtam énekelni, ám miután egyszer apám leteremtett azért, mert meghallott a szobámban gyakorolni az iskolai darabra, amiben szólót kaptam, egész hamar letettem erről az álmomról. Voltak fontosabb dolgok is az életemben, mint egy gyerekkori szenvedély.
- Tudod, Taylor... jobb apja szeretnék lenni a lányomnak, mint amilyen az én apám volt – húztam résnyire a szemeimet, és nem értettem, de valahogy frusztrált a tudat, hogy mégis miért mondtam ezt így ki. Bízhatok benne annyira, hogy beavatom, és mesélek neki a magánéletemről? – gondolkodtam el egy pillanat erejéig.
- Én is örülnék, ha jobb apja lennél a lányodnak, mint amilyen az én apám volt a sajátjának –válaszolt, és amikor felé fordultam, láttam, hogy ugyanúgy nézett, mint én. Még a testtartása is az enyémhez hasonlított. Csuklója lógott, míg alkarja a korláton volt megtámasztva. Derékben meghajolt, emiatt a mögöttünk állók remekül érezhették magukat a dupla kilátás miatt, és pont úgy, ahogy az ujjait, a bokáit is összekulcsolta. Alsó ajkát rágcsálva merült el a gondolataiban, és nem én akartam az lenni, aki megzavarja, még akkor sem, ha nem tetszett az a szomorkás tekintet, mely uralta az arcát. Kétségtelenül szép volt így is, és hirtelen kólintott fejbe a tudat, hogy Grace-en kívül ő volt az első kívülálló nő, akit ilyen rövid ismeretség után sem szerettem volna többet mosoly nélkül látni. Egyike volt azon dolgok közül, amik remekül álltak neki. A farmerja és a határozottsága, pimaszsága mellett, ami őszintén kimondom – lenyűgöztek.
- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg végül.
- Persze. – Oldalra fordultam, ezzel minden figyelmemet neki szentelve, miközben ő továbbra is a távolba meredt. Megváratott a valódi kérdésével, de megérte, mert végül megfordult, és a hátát vetette a korlátnak, kezeivel két oldalt kapaszkodva.
- De őszintén ám!
- Mint mindig, Taylor – biztosítottam, és nagyon szerettem volna, ha erre egyhamar ő is rájön.
Nagyot sóhajtott, és aztán belekezdett. Elrugaszkodott a korláttól, kecses kezeivel még mindig markolva a fémet, aztán visszadőlt. Ezzel még eljátszadozott egy ideig. Mintha csak húzni akarta volna az időt.
- Mit gondolsz, milyen a szülőség? – fordította felém orcáját, és tekintetében őszinte érdeklődés csillogott. Nem értettem, miért kérdezett ilyet, de nem is kellett gondolkodnom a válaszon.
- Én személy szerint a legtöbbet próbálom kihozni magamból, és amikor csak időm engedi, a lányommal vagyok a legszívesebben. Mint egy jó apa. Azt hiszem, talán az a legfontosabb egy szülőnek, hogy szánjon elég időt a gyerekére.
- Oh, nem tudtam, hogy te jó apának gondolod magad... – húzta széles vigyorra a száját, azonban nem vettem zokon, mivel a hangvételében nem éreztem gúnyt.
Úgyhogy felvettem a fonalat.
- Miért, szerinted te olyan jó pszichológus lennél?
- Igen, a legjobb! – bólintott egy hatalmasat magabiztosan. Nem kételkedtem benne, és pont azért, ahogyan mondta. Tudtam, hogy ha biztos magában, és szereti a munkáját, ráadásul elhivatott, akkor remekelni fog, és nagy valószínűséggel a legjobb is lesz a szakmájában. Az én esetem is ilyen volt. Apám után vettem át a céget, és sikert sikerre halmoztam. Talán éppen ezért éreztem egyik pillanatról a másikra magamat egy hálátlan dögnek azért, mert megfosztottam Taylort az álmai mihamarabbi elérésétől. Hiszen ha a lányommal foglalkozik, nem lehet az, aki mindig is akart lenni. Pszichológus – gondoltam, és önkénytelenül megrándult az arcom, és leolvadt róla a mosolyom. 
Azonban nem volt az az erő, ami elvehette volna tőlem, vagyis tőlünk ezt a lányt, ebben is biztos voltam.
- És miből gondolod ezt? A pszichológia egy nagyon komplikált terület, rengeteg ágazattal. Gyerekekkel, felnőttekkel vagy sérültekkel foglalkoznál szívesebben? Ha jól tudom, már nincs sok hátra, és meglesz a diplomád, bár tudom, ez nem jelent sokat, hiszen onnan még jön a mesterfok, meg a többi ínyencség. Megpályázod, vagy megelégszel a diplomáddal? Természetesen az is szép eredmény, nem azért mondom, de ha jól értesült vagyok, márpedig így van, akkor a mesterfok nélkül már nem is lehet praxisod.
- Most komolyan nekem tartasz kiselőadást a pszichológiáról, aki imádja és tanulja szenvedéllyel? Aki kiismer mindenkit első látásra? Mhm, ez vicces. – Mutató és hüvelykujjával az állát simogatta, amint elgondolkodó arcot vágott. Magamban mosolyogtam: ez a nő még ezzel is elérte, hogy kívánjam.
Megdöbbentő hatással volt rám, és nem tudtam, hogyan kezeljem. Nem engedhettem a vonzalmamnak, tekintve, hogy ki tudja, milyen, de akkor is kapcsolatban élt, ráadásul az alkalmazottam is lett, és, ha még nem lenne elég: fiatalabb is volt nálam. Mindemellett kételkedtem abban, hogy ő is érdeklődött volna irántam.
Mármint, úgy. Szexuálisan. Potenciális párként.
- Igazán? Engem is kiismertél?
- Természetesen – vágta rá, talán túl gyorsan is.

// Taylor N.
- Igazán? Engem is kiismertél? – kérdezett vissza, gesztenyebarna íriszei kedvesen és kíváncsian csillogtak rám. Szinte már zavarbaejtő volt, főleg, hogy milyen fesztelenül beszélgettem éppen a milliárdos üzletemberrel. Mikor éreztem én magamat utoljára zavarban egy férfi társaságában?
- Természetesen – hazudtam, de ettől függetlenül kellőképpen meggyőzően sikerült rávágnom a válaszomat. Liam felvonta a szemöldökét és kihívó, nyertes arccal nézett rám, mellyel azt sugallta: hajrá, rajta, ne kímélj! Mintha csak tudta volna, hogy nem mondtam teljesen igazat.
Muszáj megmutatnom neki, hogy nincs igaza!, gondoltam. Igenis volt egy kialakított képem róla, csak nem tudtam eldönteni, a kettő közül melyik volt éppen az aktuális.
Az első a keményfejű üzletember, aki távolságtartó, bekamuzza, hogy jó apa, s még el is hiszi, az benne a durva, miközben én magam nem mondanám annak. Az enyémnél ugyan jobb, viszont ha belegondoltam, hogy a lányának apa nélkül kell felnőnie, ha ez így folytatódik, máris émelyegni kezdtem. Túlságosan ismertem az érzést, és baromira nem tetszett. Mindent kívántam a kislánynak, csak fájdalmat és szomorúságot, átsírt éjszakákat nem! Nekem túl sok ilyenben volt részem, és ezt még egy sorozatgyilkosnak sem kívántam volna.
A második ezzel szemben egy játékos, mosolygós ember, aki nem volt a munkája rabja. Kekeckedett, vigyorgott és szinte már szörnyű, esetenként mennyire a farka után ment. Én persze imádtam a határaimat feszegetni az élet minden területén, bár nem mentem azért túl messzire, nehogy véletlenül oda jussak, ami már nem lenne tisztességes Ray-jel szemben, hiszen az is az utolsó volt a kívánságlistámon, hogy megbántsam a barátomat. Oh, nem, nem, köszönöm. Azt soha!
Nagyjából mindkettőt hosszasan ecseteltem neki is, persze a pikánsabb részleteket kihagyva és egy kicsit kiegészítve is, és amikor végeztem, ő hosszasan nézett rám. Engedtem, hogy megkeresse azt a bizonyos valamit a szemeimben, és már képzeletben felkészültem mindenféle reakcióra, csak arra nem, amit végül megkaptam.
- Kiegyezhetünk abban, hogy beköltözöl a Jodie melletti szobába, és én ezért cserébe összemixelem ezt a kettő személyiségemet, és ezzel a háttérbe szorítom a skizofrén énemet?
- Kiegyezhetünk – nyújtottam felé a kezemet. Szélesen rám mosolygott, ezzel megmutatva fehér, tökéletes fogait, és megragadva a kezemet, jószerivel aláírta a halálos iratomat. Egy kicsivel hosszabban néztünk egymás szemeibe, mint kellett volna, és ugyan még kicsit rázva a kezét, de szinte a másikba kapaszkodva lógattuk kettőnk között jobbjainkat. Egy torokköszörüléssel húzta el számomra megdöbbentő módon tetovált kezét, amikor felvont szemöldökkel először arra, és végül a szemeibe néztem, majd a háta mögött összekulcsolta az ujjait, s befelé indult.
- Tudod, mindent megbeszéltünk, csak azt nem, amiért eleve itt vagyunk – engedett előre az ajtóban. Megpaskoltam a karját köszönésképpen, azonban amikor hozzáértem, még a tarkómon is felállt a szőr, úgy végigfutott testem minden pontján a hideg.
Milyen hatással van rám ez a férfi, agyagatya?!

2 megjegyzés:

  1. IMÁDOM, IMÁDOM, IMÁDOM!
    Tudod mit Luca? Én most, elmegyek hozzád, leültetlek a géped elé, és addig foglak szolgaharcsárként kezelni, ameddig nem írod meg a folytatást!
    Ez most már nem állapot. Annyira imádom ezt a sztorit, hogy még Damon Salvatore-ról is lemondanék! Ez azért mindent elmond, nem?
    Nagyon siess a következő résszel, szeretleeek! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Gyere csak, csaje. Tárt karokkal és ablakokkal várlak. :D A folytatás pedig már piszok régóta megvan, de szombatig bizony nem jön még! :D Basszus, really?! Ilyen nagy szavakat használva nekem is megered a nyelvem: jobban szeretlek, mint Liamet és a jövendőbeli kutyámat, Mylo-t együttvéve!!! <333 szeretlek, és köszönöm, hogy itt vagy! <3333 xx

      Törlés