2017. április 14.

9. // Csinos és gyönyörű

halleeloo,
szall, üdv itt megint. :) Remélem, eddig jól telt a szünetetek - már ha volt, ugye... -, és azt is, hogy a rész is bejön majd, mert ÚR ISTENEM, nem túlzok, ha azt mondom, hogy IMÁDTAM. Ezt a sztorit mondjuk úgy imádom, ahogy van, nagy terveim vannak vele, rajongok érte, minden szál és minden egyes vacak kis vessző életem értelme jelenleg és oh oh jajj. Na, értitek! :D 
Jó olvasást, babes! Köszönöm, hogy itt vagytok, és hogy már több, mint 2300-an letöltöttétek az oldalt! Legyen csodálatos a sonka és minden egyéb az ünnepi asztalaitokon! xx


// Taylor N.
- Nem jössz beljebb? – kérdeztem, és jelzésképpen még a karomat is kitártam a nappali irányába. Liam egy percig sem habozott a válaszával.
- Ha nem zavarok, akkor de, nagyon szívesen.
- Csak engedd el magad, Mister Payne – javasoltam, miközben kivettem egy szem kagylós fehércsokit a dobozból, és a számba dobtam azt. Éreztem magamon a férfi tekintetét, és emiatt majdnem félrement a csoki is. Átkoztam azt a csillogó szempárt, és azokat az ajkakat, amiken végigvezette a nyelvét.
- El kellene dönteni, hogy milyen viszonyban vagyunk, Miss Newstear! – fonta össze ujjait a háta mögött, és ezzel mégjobban kihúzta magát. Alapban is jócskán fölém magasodott, de így... – Most tegeződünk vagy magázódunk?
- Nem lehetne mindkettő? – kérdeztem kíváncsian és játékosan egyszerre, és nem győztem csodálkozni a kialakult helyzet. Most komolyan beinvitáltam a lakásunkba? Mit szólna ehhez Ray? Jó, nem pettingelni hívtam meg, és szerintem fél óránál tovább nem is marad – egyezkedtem magammal győzködően, miközben előreengedtem a férfit, és a háta mögül jeleztem Kacinek, hogy helyzet van. Felkaptam egy rövidnadrágot, amit még tegnap hagytam el a kanapé mögötti komódon, és amíg Liam a párnák között ücsörgő szőke lányra figyelt, én gyorsan belebújtam, és ezzel a mozdulattal elhagytam a plédet is. Csak azután jutott eszembe, hogy úgy viselkedtem, mint egy idióta tinédzser, aki először mutatja be a barátnőinek a pasiját, pedig már régen nem voltam tini, Liam nem volt a pasim, és tulajdonképpen sosem mutattam be senkit sem senkinek... Mivel nem volt rá szükség, azt hiszem? – Liam, ő Kaci, a legjobb barátnőm. Szöszi, ő Liam, tudod. Payne – mutogattam közöttük, a férfi pedig felvont szemöldökkel fordult felém a végénél. Megvontam a vállam. – Itt volt a hívásodnál, és um, pletykás népek vagyunk.
- Tényleg? Hm – emésztgette a hallottakat ajakbiggyesztve. – Liam, tudod, Payne”?
- Valahogy úgy. – Most minek tagadjam, anyukám? Ha kimondtam és fel is vállaltam, hát csináljuk is rendesen!

Igazam volt, amikor előre megjósoltam, hogy Liam alig fél órát fog csak maradni, mert tényleg így történt. A megdöbbentő és sokkoló élmény után, miszerint a férfi a lakásunkban volt és a barátnőmmel beszélgetett, ráadásul lenyűgöző módon, bocsánatot kért, hogy mennie kell, mert egy megbeszélésen várták. Nem tudtam, ebből mennyi volt hazugság, de későbbre hagytam a kiderítését. Magamat ismerve biztos lehettem benne, hogy kiderítem.
- Köszönöm, hogy jófej voltál Kacivel – nyújtottam felé a kabátját. A cipőjét nem vette le, mert szükségtelennek véltem, úgyhogy azzal nem bajlódott.
- Miért kell megköszönni? Kedves lány – vonta le a következtetést, én pedig szavak nélkül értettem egyet. Nagyjából ugyanúgy, mint még a kanapén ülve, amikor a férfinek öt perc alatt sikerült zavarba hoznia a Szöszit, de nem kínos módon, ami miatt Zaynnek félnie kellett volna, hanem inkább vonzó módon. Gőzöm sincs, miért hasonlítgattam a barátomat hozzá, de bizton állíthattam, hogy Ray csak piszkálódott volna ahelyett, hogy meghallgatja az aznapi idióta sztoriját, és hogy őszinte érdeklődést mutasson.
Mert Liam ezt csinálta. Figyelt a lányra, benne volt a beszélgetésben, mint aktív fél, és őszintén mondom: le voltam nyűgözve! Azonban meghökkentő volt, hogy viszonylag rövid ideje tartó ismeretségünk alatt esélyem nyílt megismerni Liam két oldalát is – a kedves férfit, akit szívesen bemutattam volna Zaynnek és Louis-nak is, és az a valaki, aki két napja megsiratta a lányát, és értesüléseim szerint azóta is tartó szótlanságot okozott ezzel.
- Valamikor le kellene majd ülnünk beszélgetni – nyúlt már a kilincs felé.
- Igen, szerintem is.
- Döntsön ön, Miss Newstear! – passzolta nekem a képzeletbeli labdát, és szája sarkában pimasz kis mosoly ült. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne nevessek fel, miközben egy gondolat cikázott az agyamban: Taylor, ha nem lesz elég erőd visszafogni magad, a végén még belenyalsz a mosolygödröcskéjébe! 
És hirtelen úgy véltem, nem is lett volna olyan rossz érzés.
- Szombat? Aznap nem lesznek óráim. – Színtisztán ki lehetett venni, ahogy valami átsuhant Liam arcán, miközben leértünk a kapuhoz. Szörnyen kíváncsi lettem, mégis mi okozhatta azt a pár pillanatnyi zavart, majd azt az árnyalatnyi arcpírt, mely engem is egészen zavarba hozott.
-  Tökéletes. Szabaddá is teszem akkor a hétvégémet, és... nos, viszlát, Miss Newstear.
 Üdv, Mister Payne – intettem egy utolsót, aztán a férfi elhajtott.

Egy Ray-jel való veszekedés után semmi kedvem nem volt kimozdulni otthonról, vagy éppenséggel lerendezni a megbeszélt találkozót Liammel, azonban rögtön utána megembereltem magam, és leugorva a pultról, a szobámba indultam. Reggel már túlestem a tusoláson, úgyhogy ezzel nem vesztegettem az időt, egyszerűen csak előkaptam egy szürkés színű bokafarmert és egy laza anyagú Cosabella felsőt, amiket gyorsan átcseréltem az otthoni gönceimmel. Kezembe vettem a telefonomat, a konyhaszigeten lévő fonott kosárból kikaptam egy csokis Hershey's szeletet, majd az előszobában a lábamra húztam az első kezem ügyébe kerülő bokacsizmát és egy Zara dzsekit, és kiléptem az ajtón. A kilincset lerántva gyorsan lezártam a lakást, tudva, Kaci és Zayn nemsokára végeznek a vásárlással, és a Jeepem felé indultam.
Nem voltam hajlandó szomorkodni vagy bosszankodni Raymond miatt, és egyébként is, Jodie is hiányzott már kissé, úgyhogy az előre megbeszéltek alapján indultam el Liamék felé.
Fél órával később, amint felhajtottam a feljáróra, Grace beengedett azzal a kommenttel, hogy Liam még nem volt otthon, de hívta, hogy nagyon siet, úgyhogy ne aggódjak. Magamban hőbörögve indultam fel az emeletre, hogy beköszönjek Jodie-nak, és amíg az apja nem érkezett meg, remekül elfoglaltuk magunkat. Utólag belegondolva nem tudtam, miért volt vele olyan könnyű elbeszélgetni és játszani, amikor nem voltam valami gyerekcentrikus, de nem foglalkoztam vele túlzottan, csak élveztem, hogy így történt.
Kettő kopogás az ajtón, s Liam belépett a szobába. Tekintetével a lányát kereste, és amikor meglátta, hogy Jodie az ölemben pakolt lábakkal nézegette a mesekönyvet, amit én hangosan olvastam neki, arcára félmosoly költözött.
- Jodie, kölcsönkérhetném Taylort egy kicsit? – kérdezte gyengéden, a kislány pedig, amint meghallotta édesapja hangját felsikkantott, lemászott az ágyáról és az ajtóhoz sprintelt, ahol Liam egyből felkapta, és két nagy, cuppanós csókot nyomott pufók arcocskáira. Örültem, amiért látszólag minden rendben volt közöttük.
- Persze, apuci – válaszolta dallamos hangján. – Meddig veszed kölcsön?
Csodáltam, amiért olyan tisztán tudott beszélni, akárcsak a nagyobbak. Négy éves lányka létére az eddigi tapasztalataim alapján ő volt a legértelmesebb gyerek, akivel eddig dolgom volt az életem során. Lehet ezt a következtetést csak onnan vontam le, hogy eddig sosem jöttem ki egyetlennel sem, hiszen vagy ők féltek tőlem és utáltak engem, vagy én voltam zavart a környezetükben, amit pedig megérezve egyből ők is viszolyogni kezdtek.
Bíztam abban, hogy Jodie lesz a változás.
- Oh, nem olyan sokáig, Jo.
Liam letette a lányát, aki rögtön visszaugrándozott az ágyához, és amint felküzdötte magát, lecsüccsent mellém, és így szólt:
- Beszélgess apucival, Tay, nem zavar. Ugye majd visszajössz?
- Persze, életke – simítottam végig selymes tincsein, aztán Liam után indultam. A folyosón várt rám, úgyhogy elé állva néztem fel rá. Egy fejjel lehetett magasabb nálam, viszont amikor hátát lazán a falnak vetette, már nem volt akkora a különbség.
- Sajnálom, hogy késtem, Taylor. Igazán.
- Mi történt? – kérdeztem kíváncsian. Részben érdekelt, mivel rukkol elő, mert ki tudja, mégis miért, de szerettem volna összehasonlítani a képzelőerejét Ray-ével. A mai vitánk után főleg, ugyanis ahhoz, hogy Ray kijelenthesse, Liamet nemhogy a lakásba, de még az ágyamba is behívtam, eléggé nagy fantáziára lehetett szüksége.
- Nem magyarázkodom, Taylor. Mondtam már. – Ahogy elrugaszkodott a faltól, jószerivel lefejelte az államat. – Elmehetnénk kávézni.
- Nem szoktam kávézni.
- Akkor teázni, most igazán nem ez a legfontosabb. – Kinyújtotta a kezét, és előreengedett a lépcső felé menet. Egy halvány mosollyal köszöntem meg az udvariasságát, és közben önkénytelenül arra gondoltam, Ray miért nem tett így soha az utóbbi időben.
Nem tudom, miért lett a mániám összehasonlítgatni a két férfit, viszont sajnos úgy vettem észre, Payne nyerésre állt egy-két dologban.
- Mi lesz Jodie-val? Megígértem, hogy visszamegyek hozzá.
- Nem mondtad neki, hogy mikor – érkezett a pimasz válasz a hátam mögül. A konyhából Grace lépett elő, gondolom meghallotta a fia szavait, és így reagálta le őket:
- Leeyum, az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – lóbálta meg huncut, mégis szigorú arccal a mutatóujját Liam előtt, és utána a mellkasára bökött.
- Ha én leszek a lányoddal, szeretném, ha úgy hinné, hogy bízhat bennem!
- Miért, nem így van? Megbízhatatlan vagy? – Volt a hangjában valami huncutság, amit nem tudtam mire vélni. Az arcomon mindenesetre tükörtojást lehetett volna sütni. És baromira zavart, mert nem tudtam, miért. Soha a büdös életben nem voltam az a pirulós fajta.
- Lory-baby sosem volt az, Liam.
- Lory-baby? – húzta fel egyik szemöldökét, és rám vezette tekintetét. Beszívtam az alsó ajkam, a fejem égett. Aztán hamarosan rájöttem, ez a reakció mennyire nem illett hozzám, és még a frászt is ráhoztam magamra, úgyhogy kihúztam magam, és a mellkasom előtt összefont karokkal néztem kihívóan abba a gesztenyebarna szempárba, ami egészen olyan volt, mintha a lelkemig ellátna.
Annyi volt a baj, hogy nem voltam száz százalékosan biztos abban, hogy volt-e nekem olyanom. De egyébként abban sem, hogy mégis hogy a fészkes fenébe lett Liam hirtelenjében ennyire... laza? Mint a rigalánc.

// Liam P.
one direction, liam payne, and 1d képTaylor nem hagyta magát, amikor azt mondtam, menjünk egy kávézóba, mert ott kellemesen el lehetne beszélgetni. Hol Jo-ra hivatkozott, hol magára a kávéra, úgyhogy végül, nagyjából tizenöt percnyi értelmetlen vita után anyám ismét közbeszólt.
- Az Isten szerelmére, gyerekek! Érett, intelligens, felnőtt emberek vagytok mindketten, de eddig akárhányszor találkoztatok, úgy viselkedtek, mint az óvodások, akik megküzdenek az óvónéni melletti székért! – felváltva ránk mutatott, nyomatékosítva ezzel a szavait, és ezt követően folytatta. – Tudjátok, mit? Menjetek játszóházba! Viszitek magatokkal Jodelle-t, ő jól elszórakozik, talán utána még ti is vele mehettek, de amíg nem, addig kint nagyszerűen meglesz az esély a fecsegésre.
- Tetszik az ötlet, megyek is Jodie-ért – kapott az alkalmon a lány, és boldogan ugrott egy kicsit, miközben mosolya fültől fülig ért. Csak néztem az arcát, majd őt magát, ahogy felszökellt a lépcsőn. Feneke ismét velem incselkedett, úgy láttam, tökéletesen beleillett volna a tenyerembe. Ettől említett testrészem egyből viszketni is kezdett, és hatalmasat nyeltem. Kezei maga mellett himbálóztak, azt a hatást keltve, mintha csak szárnyalna. Elképesztően varázslatosnak találtam, és biztos voltam benne, hogy volt valami a levegőben. Az nem létezik, hogy ez a lány magától ilyen elbűvölő!
Anyám törte meg a varázst.
- Ugye, hogy milyen csinos lány, kisfiam? – Amikor pedig késve bár, de egy apró sóhajjal elszakítottam a tekintetemet Taylor kecses lábairól és magáról a lényéről, Grace mindentudó kacsintásával találtam szembe magam.
- Nem tudom, miről beszélsz. De valóban, tényleg gyönyörű – meredtem magam elé csöndesen, és egyik kezemmel átkaroltam anyám vállát. Az oldalamhoz húztam, mire ő kuncogva karolta át a derekamat egyik kezével, másikat pedig a mellkasomon nyugtatta.
- Liam, a csinos és a gyönyörű egyaránt jellemző Tayre, viszont ne feledjük el, hogy alap esetben két egészen más fogalom.
- Szerintem, ha valaki csinos, akkor az gyönyörű is, nem? – kérdeztem vissza, és biztos voltam a saját igazamban. – Miss Newstear pedig egy csinos nő, aminek a tudatában van, jól is kezeli, és éppen emiatt gyönyörű.
- Miss Newstear? – húzódott hátra éppen csak annyira, hogy kényelmesen a szemeimbe nézhessen, hátha ott megtalálja a választ arra, mikor lettem én ilyen. 
Más.
- Oh – nevettem fel röviden és halkan, és a tarkómhoz kaptam a kezem, ahogy elhúzódtam anyámtól. – Igen, ez egy... egy amolyan piti kis játékunk.
- Olyanotok is van? – esett le az álla színpadiasan. – Minek ide játszóház? Menjetek mondjuk... nem tudom, moziba? Üljetek be egy felnőtt filmre, Jodie-ért pedig hívjatok oda, mintha nem így terveztétek volna... mi is jól megleszünk, és ti is, fiacskám!
- Meghiszem azt – bólogattam egy fanyar ábrázattal. – Csak annyi a baj, hogy szerintem Taylor is valami mesefilmet akarna nézni, úgyhogy én lennék az, aki végül veled töltené a napot, van egy olyan érzésem.
Anyám nevetése az egész házat betöltötte.

Taylorral ismét lerendeztünk egy kisebb vitát, amikor azt kellett eldönteni, melyik kocsival menjünk a játszóházba.
- Nem vagyok hajlandó itt hagyni Reggie-t, Liam! – közölte velem ellentmondást nem tűrően, miközben nekidőlt a motorháztetőnek. Jo persze mellette pártolt, hiszen sosem ült még olyan autóba, ami, mondjuk ki, öreg és rossz volt, ráadásul tetszett neki a magassága és a formája is, úgyhogy élénk kis fantáziája és kíváncsisága miatt le lettem szavazva.
- Oké, tudjátok mit? Menjünk akkor Reggie-vel! – adtam meg magam végül, noha nem bírtam megállni, hogy elmenjek a CJ5-ös neve mellett. Látszólag mondjuk ez a lányt nem zavarta különösebben, ami ki tudja, miért, de még jobban tetszett.
- Ez a beszéd! – bólintott elégedetten a lány, aztán elindult az ellenkező irányba, közben leakasztva az ujjamról a saját autóm kulcsát. Könnyedén nyitotta fel a garázsajtót, és azután eltűnt. Jo zökkentett ki a bámulásából, amikor megrángatta a bőrkabátom alját.
- Szeretem az új családomat, apuci.
- Milyen új család, kicsim? – guggoltam le mellé. Oldalról már láttam, ahogy Taylor közeledett felénk az autós gyereküléssel, úgyhogy amint felegyenesedtem, már nagyon reméltem, Jo hamar válaszolni is fog.
- Ami Lory-ból, belőled, a Mamából és Jodie-ból áll – mutatott a végén saját magára.
- Mi áll Jodie-ból? – ért mellénk kis családunk új tagja, és mosolyogva várta a válaszunkat, amíg betette az ülést a hátsó részre. Gyorsan végzett, úgyhogy kihajolt az autóból és azzal a mozdulattal le is guggolt a lányom elé. A kezeiért nyúlt, és összefonta az ujjaikat, amit aztán közöttük lóbáltak. Jodie elbűvölte bámulta azokat a vékony, hosszú ujjakat, én pedig még mindig nem voltam magamnál azt követően, hogy az utolsó két percben Jo kijelentette, Taylor szerinte már családtag. Utána premier plánban nyertem rálátást Taylor fenekére, ami miatt a farmerem már igencsak kényelmetlenül feszített, és végül még a lányomon is észrevettem azt, hogy teljes mértékben elveszítettem. Nincs az a kincs, amivel innentől kezdve őt el lehetett volna szakítani Taylortól, és amikor erre rájöttem, egy nagyot sóhajtva szóltam le a párosnak.
- Menjünk, lányok.

A játszóházba érve meglepődtem, mennyi gyerek volt ott, mint ahogyan azon is, hogy a lányom milyen gyorsan feltalálta magát, szinte egyik pillanatról a másikra. Kiváltottuk a napi jegyet hármónk számára, és amint túlestünk azon, hogy miért voltam olyan konok, hogy nem engedtem kifizetni Taylornak a saját jegye árát, már helyet is foglalhattunk egy oldalt lévő asztalnál.
- Legközelebb én állom az egészet – adta meg végül magát, és puffogva dőlt hátra a műanyag széken. Jót mulatva a helyzeten kaptam le magamról a kék széldzsekit, amit aztán a szék támlájára terítettem.
- Úgysem engedem, de rendben, így lesz  bólintottam rá az egyezségünkre. Taylor elfintorodott, de aztán a fehér asztallapra támaszkodva kereste a tekintetemet, miközben ujjait a gyümölcsturmix kelyhének fala köré fonta, amit már a megérkezésünk pillanatában kinézett magának, és egyből a belépésünk után meg is szerezte. Gusztusos volt, főleg a tejszínhab és a cseresznye a tetején. Bátran álltam játékos pillantását, azonban egy hangos gyereksikoly kizökkentett. Megköszörültem a torkomat, elkaptam a fejemet a hang irányába, azonban újra elnémultam, amikor visszanézve Taylor a szájához emelte a gyűrűsujját, amit előtte belemártott a tejszínhabba, és húsos, telt és puhának tűnő ajkai között eltűnt az első ujjperce. Elkerekedett szemekkel kaptam le a kezemet a nadrágomhoz, és nagyobb terpeszbe téve a lábaimat próbálkoztam normalizálni a helyzetemet ma már nem először, ugyanis kezdett igencsak kínos és kényelmetlen lenni a dolog. Annyi erotika és szexualitás volt ebben az egy mozdulatban, ami több, mint valószínű, hogy valahol szándékos volt, hogy elveszítettem a fonalat, és ez nem volt jellemző rám, úgyhogy kellőképpen fel is ment bennem a pumpa.  Jó, most, hogy ezen a témán túlestünk, talán átbeszélhetnénk a munkafeltételeket.
Egy apró bólintással válaszolt csupán, és szeme körül összefutottak a nevetőráncok, miközben egyik szemöldökét kihívóan felhúzta, az ujját pedig még mindig ugyanott tartotta. Szeme kíváncsian és játékosan csillogott, és kecses lábait keresztbe téve élvezte a kínzásomat. Csak azt nem tudtam, mégis miért.
Oh, tökéletesen tisztában volt a vonzerejével, és azzal is, hogy azt kamatoztatni is tudta rajtam!
Vajon Raymonddel is így tesz? – futott át az agyamon a gondolat, amitől egyik pillanatról a másikra döntöttem el, hogy kell nekem néhány perc, úgyhogy elnézést kérve felálltam, és a teraszra menekültem. Máris lelohadtam.
Öt perc múlva félszemmel láttam, ahogy valaki mellém könyökölt, és egy kevés ideig együtt bámultunk a  semmibe, olyan csendesen, mint az iskolai énekórákon. Legalábbis azon a helyen, ahova én jártam, minden órán zsongott mindenki, kivéve ott, ahol ténylegesen hangoskodni kellett volna, azaz a zeneórákon. Én imádtam énekelni, ám miután egyszer apám leteremtett azért, mert meghallott a szobámban gyakorolni az iskolai darabra, amiben szólót kaptam, egész hamar letettem erről az álmomról. Voltak fontosabb dolgok is az életemben, mint egy gyerekkori szenvedély.
- Tudod, Taylor... jobb apja szeretnék lenni a lányomnak, mint amilyen az én apám volt – húztam résnyire a szemeimet, és nem értettem, de valahogy frusztrált a tudat, hogy mégis miért mondtam ezt így ki. Bízhatok benne annyira, hogy beavatom, és mesélek neki a magánéletemről? – gondolkodtam el egy pillanat erejéig.
- Én is örülnék, ha jobb apja lennél a lányodnak, mint amilyen az én apám volt a sajátjának –válaszolt, és amikor felé fordultam, láttam, hogy ugyanúgy nézett, mint én. Még a testtartása is az enyémhez hasonlított. Csuklója lógott, míg alkarja a korláton volt megtámasztva. Derékben meghajolt, emiatt a mögöttünk állók remekül érezhették magukat a dupla kilátás miatt, és pont úgy, ahogy az ujjait, a bokáit is összekulcsolta. Alsó ajkát rágcsálva merült el a gondolataiban, és nem én akartam az lenni, aki megzavarja, még akkor sem, ha nem tetszett az a szomorkás tekintet, mely uralta az arcát. Kétségtelenül szép volt így is, és hirtelen kólintott fejbe a tudat, hogy Grace-en kívül ő volt az első kívülálló nő, akit ilyen rövid ismeretség után sem szerettem volna többet mosoly nélkül látni. Egyike volt azon dolgok közül, amik remekül álltak neki. A farmerja és a határozottsága, pimaszsága mellett, ami őszintén kimondom – lenyűgöztek.
- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg végül.
- Persze. – Oldalra fordultam, ezzel minden figyelmemet neki szentelve, miközben ő továbbra is a távolba meredt. Megváratott a valódi kérdésével, de megérte, mert végül megfordult, és a hátát vetette a korlátnak, kezeivel két oldalt kapaszkodva.
- De őszintén ám!
- Mint mindig, Taylor – biztosítottam, és nagyon szerettem volna, ha erre egyhamar ő is rájön.
Nagyot sóhajtott, és aztán belekezdett. Elrugaszkodott a korláttól, kecses kezeivel még mindig markolva a fémet, aztán visszadőlt. Ezzel még eljátszadozott egy ideig. Mintha csak húzni akarta volna az időt.
- Mit gondolsz, milyen a szülőség? – fordította felém orcáját, és tekintetében őszinte érdeklődés csillogott. Nem értettem, miért kérdezett ilyet, de nem is kellett gondolkodnom a válaszon.
- Én személy szerint a legtöbbet próbálom kihozni magamból, és amikor csak időm engedi, a lányommal vagyok a legszívesebben. Mint egy jó apa. Azt hiszem, talán az a legfontosabb egy szülőnek, hogy szánjon elég időt a gyerekére.
- Oh, nem tudtam, hogy te jó apának gondolod magad... – húzta széles vigyorra a száját, azonban nem vettem zokon, mivel a hangvételében nem éreztem gúnyt.
Úgyhogy felvettem a fonalat.
- Miért, szerinted te olyan jó pszichológus lennél?
- Igen, a legjobb! – bólintott egy hatalmasat magabiztosan. Nem kételkedtem benne, és pont azért, ahogyan mondta. Tudtam, hogy ha biztos magában, és szereti a munkáját, ráadásul elhivatott, akkor remekelni fog, és nagy valószínűséggel a legjobb is lesz a szakmájában. Az én esetem is ilyen volt. Apám után vettem át a céget, és sikert sikerre halmoztam. Talán éppen ezért éreztem egyik pillanatról a másikra magamat egy hálátlan dögnek azért, mert megfosztottam Taylort az álmai mihamarabbi elérésétől. Hiszen ha a lányommal foglalkozik, nem lehet az, aki mindig is akart lenni. Pszichológus – gondoltam, és önkénytelenül megrándult az arcom, és leolvadt róla a mosolyom. 
Azonban nem volt az az erő, ami elvehette volna tőlem, vagyis tőlünk ezt a lányt, ebben is biztos voltam.
- És miből gondolod ezt? A pszichológia egy nagyon komplikált terület, rengeteg ágazattal. Gyerekekkel, felnőttekkel vagy sérültekkel foglalkoznál szívesebben? Ha jól tudom, már nincs sok hátra, és meglesz a diplomád, bár tudom, ez nem jelent sokat, hiszen onnan még jön a mesterfok, meg a többi ínyencség. Megpályázod, vagy megelégszel a diplomáddal? Természetesen az is szép eredmény, nem azért mondom, de ha jól értesült vagyok, márpedig így van, akkor a mesterfok nélkül már nem is lehet praxisod.
- Most komolyan nekem tartasz kiselőadást a pszichológiáról, aki imádja és tanulja szenvedéllyel? Aki kiismer mindenkit első látásra? Mhm, ez vicces. – Mutató és hüvelykujjával az állát simogatta, amint elgondolkodó arcot vágott. Magamban mosolyogtam: ez a nő még ezzel is elérte, hogy kívánjam.
Megdöbbentő hatással volt rám, és nem tudtam, hogyan kezeljem. Nem engedhettem a vonzalmamnak, tekintve, hogy ki tudja, milyen, de akkor is kapcsolatban élt, ráadásul az alkalmazottam is lett, és, ha még nem lenne elég: fiatalabb is volt nálam. Mindemellett kételkedtem abban, hogy ő is érdeklődött volna irántam.
Mármint, úgy. Szexuálisan. Potenciális párként.
- Igazán? Engem is kiismertél?
- Természetesen – vágta rá, talán túl gyorsan is.

// Taylor N.
- Igazán? Engem is kiismertél? – kérdezett vissza, gesztenyebarna íriszei kedvesen és kíváncsian csillogtak rám. Szinte már zavarbaejtő volt, főleg, hogy milyen fesztelenül beszélgettem éppen a milliárdos üzletemberrel. Mikor éreztem én magamat utoljára zavarban egy férfi társaságában?
- Természetesen – hazudtam, de ettől függetlenül kellőképpen meggyőzően sikerült rávágnom a válaszomat. Liam felvonta a szemöldökét és kihívó, nyertes arccal nézett rám, mellyel azt sugallta: hajrá, rajta, ne kímélj! Mintha csak tudta volna, hogy nem mondtam teljesen igazat.
Muszáj megmutatnom neki, hogy nincs igaza!, gondoltam. Igenis volt egy kialakított képem róla, csak nem tudtam eldönteni, a kettő közül melyik volt éppen az aktuális.
Az első a keményfejű üzletember, aki távolságtartó, bekamuzza, hogy jó apa, s még el is hiszi, az benne a durva, miközben én magam nem mondanám annak. Az enyémnél ugyan jobb, viszont ha belegondoltam, hogy a lányának apa nélkül kell felnőnie, ha ez így folytatódik, máris émelyegni kezdtem. Túlságosan ismertem az érzést, és baromira nem tetszett. Mindent kívántam a kislánynak, csak fájdalmat és szomorúságot, átsírt éjszakákat nem! Nekem túl sok ilyenben volt részem, és ezt még egy sorozatgyilkosnak sem kívántam volna.
A második ezzel szemben egy játékos, mosolygós ember, aki nem volt a munkája rabja. Kekeckedett, vigyorgott és szinte már szörnyű, esetenként mennyire a farka után ment. Én persze imádtam a határaimat feszegetni az élet minden területén, bár nem mentem azért túl messzire, nehogy véletlenül oda jussak, ami már nem lenne tisztességes Ray-jel szemben, hiszen az is az utolsó volt a kívánságlistámon, hogy megbántsam a barátomat. Oh, nem, nem, köszönöm. Azt soha!
Nagyjából mindkettőt hosszasan ecseteltem neki is, persze a pikánsabb részleteket kihagyva és egy kicsit kiegészítve is, és amikor végeztem, ő hosszasan nézett rám. Engedtem, hogy megkeresse azt a bizonyos valamit a szemeimben, és már képzeletben felkészültem mindenféle reakcióra, csak arra nem, amit végül megkaptam.
- Kiegyezhetünk abban, hogy beköltözöl a Jodie melletti szobába, és én ezért cserébe összemixelem ezt a kettő személyiségemet, és ezzel a háttérbe szorítom a skizofrén énemet?
- Kiegyezhetünk – nyújtottam felé a kezemet. Szélesen rám mosolygott, ezzel megmutatva fehér, tökéletes fogait, és megragadva a kezemet, jószerivel aláírta a halálos iratomat. Egy kicsivel hosszabban néztünk egymás szemeibe, mint kellett volna, és ugyan még kicsit rázva a kezét, de szinte a másikba kapaszkodva lógattuk kettőnk között jobbjainkat. Egy torokköszörüléssel húzta el számomra megdöbbentő módon tetovált kezét, amikor felvont szemöldökkel először arra, és végül a szemeibe néztem, majd a háta mögött összekulcsolta az ujjait, s befelé indult.
- Tudod, mindent megbeszéltünk, csak azt nem, amiért eleve itt vagyunk – engedett előre az ajtóban. Megpaskoltam a karját köszönésképpen, azonban amikor hozzáértem, még a tarkómon is felállt a szőr, úgy végigfutott testem minden pontján a hideg.
Milyen hatással van rám ez a férfi, agyagatya?!

2017. április 8.

8. // Hol volt eddig ez a férfi?

halleeloo,
üdv, mindenki! :) a hét hatodik napján járunk, így Tayam Paystear ismét felbukkan. Örülök, amiért tetszett az előző rész, és üdvözlöm az új tagunkat kicsiny körünkben. (: well-well, a részben végre kicsit előrébb ugrunk, betekintést nyerhettek Taylor és a skacok jelenleg nem túl fényes életébe, és ez az a pont, ami majd a későbbi Larry Stylinson spin-off dobbantója, indulópontja is lesz, úgyhogy wow, alig várom, hogy olvashassátok, és hogy véleményt alkossatok. Ne féljetek azt kifejezni, izgatott vagyok, tetszeni fog-e. :) jó olvasást, babes! <3


// Taylor N.
maia mitchell, actress, and the fosters kép-                     Miért nem fizettétek be a számlákat? – pillantott fel rám a papírlap mögül Tommo összevont szemöldökkel, s tekintetét felváltva járatta Kaci és énköztem. Elkerekedett szemekkel néztem rá. Tulajdonképpen ő is itt élt Zaynnel együtt, mármint az esetek legtöbbjében itt lábatlankodtak... Jogos lett volna, ha azt mondom, hogy ő miért nem adta bele a részét a számlákba, nem? 
-                     Talán mert nem volt miből. – Ilyen egyszerű, nem igaz? A barátainknak amúgy sem hazudhatunk. – De nincsen semmi baj. Megoldom.
-                     Semmi baj? Ugyan már… – hallatszott egy mély hang az ajtó felől. Egyből felismertem, még csak meg sem kellett hozzá fordulnom. – Baby, csak kérned kellett volna, és odaadom a fizetésemet is, ha ezzel segíthetek!
-                     Ray, imádlak – sóhajtottam, miközben elé álltam, és lazán átkaroltam a nyakát. –, de azt hiszem, a diákhitel és a lakbér fedezésére nem lenne elég a szerelői fizetésed.
-                     Kereshettem volna valami mást is – ajánlgatta, a szívem pedig hirtelenjében megtelt szeretettel. Régóta nem éreztem már a részéről törődést, ekkor viszont biztos lettem benne, biztosabb, mint valaha, hogy mi ketten rendben leszünk. Nem volt miért aggódnom, amúgy sem volt egészséges. – Kaci, mit csináltál, egyébként?
-                     Hogyhogy mit? – értetlenkedett a szőke lány még mindig a földön ülve, csupán már Zayn öléből. Fejét legjobb barátom mellkasának döntötte, és körmét rágcsálva olvasgatta az egyik nála maradt számlát. – Nem csináltam semmit sem, Raymond.
-                     Ismerlek. Nem vagy kispályás, és a semmi nálad pontosan az ellenkezőjét jelenti!
-                     Hohó, haver! Ha azt mondja, semmit sem csinált, akkor nem is csinált semmit! – kelt egyből párja védelmére Zayn, és haragos, figyelmeztetően szikrázó szemekkel nézett az enyémre. Sivan jobban tette volna, ha befogja a száját. Megráztam a fejem, és elhúzódtam Raytől. Lou mellé sétáltam, s kivettem egy már felbontott borítékot a kezéből. – Tay, hiába olvasod el nyolcadjára is, hidd el, a tartalma nem változik – ingatta a fejét legjobb barátom. – Próbáltam.
-                     De amúgy nem értem – kezdtem bele értetlenül. – Én szoktam befizetni a számlákat, mindig ügyelek mindenre, a fali telefont pedig sosem vettük fel. Ugye nem vettük fel?!
-                     Dehogy! – hallatszott az egyoldalú válasz a többiektől. Fellélegezve fújtam ki a hirtelen beszorult levegőt.
-                     Napok múlva gyertyákkal kell világítanunk, mert lekapcsolják az áramot… – mondtam ki a nyilvánvalót, mint aki nem tehet semmit. – Zack azt mondta még a jó’ múltkorában, amikor bent voltam a kávézóban, hogy nem tud emelést adni, de…
-                     Elmehetnél a szüleidhez, ők zsebesek – szólalt fel Ray, a reakciók pedig szinte ugyanolyanok voltak tudatlan szavaira. Azt viszont már nem is tudtam eldönteni, hogy Zayn vagy én voltam az, aki jobban megdöbbent.
-                     Oh, hidd el. Jobb, ha őket nem rángatom be a pénzügyeimbe.
-                     De ha ők ki tudnak segíteni… − Nem tágított. Miért nem tágított?!
-                     Ha engedem, hogy kifizessék a hitelt és a lakást, amit egészen eddig magam, vagyis um, magunk is bírtunk, akkor azzal csak annyit nyerünk, hogy halál nyugalommal irányíthatják az életemet. Az életünket! – javítottam ki magamat gyorsan, kicsit energikusabban és erőszakosabban, mint kellett volna. – És hidd el, azt még te sem akarod.
-                     Mennyi pénz kellene? – szólalt fel pár perc hallgatag csend után Tommo félszegen, és amikor értetlenül néztem rá, ő csak megvonta a vállát, immár a pulton ücsörögve. A hatalmas pulóverben, ami rálógott a kézfejére úgy nézett ki, mint egy ennivaló kisiskolás. – Gyorsan össze tudom szedni. Csak mondjátok meg, mennyi kell, és remélhetőleg…
-                     Haver, a rúdtáncos pénz, bár biztos vagyok benne, hogy veszett sokat ér, de szerintem még az is kevés lenne ide. Mint az élethez is, úgy ámblokk.
-                     Raymond! Hey! – csaptam felkaron hitetlenül. Tényleg moderálnia kellett volna már magát. – Lou… – kezdtem bizonytalanul, és végigsimítottam a karján.
-                     Csak egy ajánlat volt, jó? – hajtotta le a fejét, amint a tarkójánál birizgálta a már egészen hosszúra hagyott haját, és elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, bár pillanatnyilag szégyellte magát azért, ahogyan néhanapján megkereste a kenyérrevalót, legszívesebben megütötte volna Rayt. És szerintem hagytam volna, hiszen pontosan tudtam, mennyire idegesítő tudott lenni a barátom akkor, ha kimondta a véleményét, ráadásul hey! Ennyi előnye legyen már a Dannyvel való kapcsolatának! Verekedni legalább tudott, bár nem tudom, ez mekkora erény. Hiszen én is jártam önvédelmi órákra, részben a Sivan família miatt.
Ray, mint a legidősebb gyerek a családjukban marha egyszerűen gondolkodott, nem sok realitás szorult belé, viszont néha pont ő volt az, aki rávilágított az igazságra. Ráadásul Louis-nak az égvilágon nem volt miért szégyellnie magát!

Futni volt kedvem, mivel az mindig, minden esetben tudott nekem segíteni, és a két napja történtek miatt rám is fért, így hát miért ellenkeztem volna?! Az egyetlen, aminek biztos, hogy nemet mondtam volna akkoriban, az a jövendőbeli lányommal való, egész házat alapjaiban megrengető kiabálás, mindössze azért, mert fáradt vagyok. Képtelen voltam felfogni, mi vezethette erre Liamet, de nagyon mérges voltam rá, főleg, hogy mindent hallottam, és Grace-szel még hallgatóztunk is, mert kíváncsiak voltunk, mi fog történni. Nos, dühös voltam magamra is, amiért nem avatkoztam közbe, mert akkor megakadályozhattam volna Liam kitörését és azt is, hogy aznap Jodie úgy aludt el, hogy nem akarta, hogy az apja csókot nyomjon az arcocskájára.
Istenem, Jo hogy sírt, amikor hozzám bújt...
De észnél kellett lennem. Nem lehetett ilyen egyszerű. A döntés, miszerint vagy elviselem Liamet, és ezzel a lányával lehetek, ami pedig mindenkinek csak jó lehet, vagy megkímélem magam a fáradalmaktól, és kimaradok abból, ami eleve nem rám tartozik, nos, ez eléggé húzós volt.
Kilépve a fürdőből azon gondolkodtam, milyen vicces, hogy olyan ráncos lett az ujjbegyem, mint amennyire az lett, és közben a gardrób felé indultam. Belépve a szekrény felé léptem, s kihúzva a harmadik fiókot, elém tárultak az edzős gönceim, amiből volt egy jópár, úgyhogy bőven akadt válogatnivaló. Végül egy fekete rövid – de tényleg nagyon rövid, viszont ha már futunk, minek szégyelljem azt, amiért eddig keményen megdolgoztam?! – Nike shortra, egy sportmelltartóra és egy laza pulcsira esett a választásom, mely ugyanonnan származott, mint a nadrágom. Lábaimra sötét színű titokzoknit húztam, majd arra az edzőcipőmet, mely már igencsak a végét járta. Sajnáltam kidobni, ráadásul feleslegesen nem is akartam olyan sokat kiadni a kezemből egy új darabért, úgyhogy addig akartam hordani a továbbiakban is, ameddig  a talpa el nem válik.
A hajamat egy laza lófarokba fogtam, és nem foglalkoztam azzal, hogy tulajdonképpen még nedves volt, hiszen kit érdekelne?! Majd megszárad. Tudva, hogy azért egy kicsit fújhat a szél, örültem, amiért előre gondolkodtam és felkaptam egy pulóvert is, aminek cipzározható kenguruzsebében elrejtettem a lakáskulcsomat és a kártyámat, ha esetleg visszafelé beugornék valahova egy teára, mondjuk. Telefont nem vittem, de bevallom, pusztán azért, mert elfeledkeztem róla.
Mivel Kaci nem volt otthon, ezért futólépésben indultam meg az ajtó felé, magam után lehúztam a kilincset, s ezzel bezártam a lakást, majd amikor már a kapun is kiértem, egy laza nyújtás után végre elkezdhettem először lassabban kocogni, s csak utána begyorsítani. Isteni érzés volt, ahogy a szellő elérte az arcomat, és a lábaimból is eltűnni látszott az a nyomás, a szorító, feszítő érzés, amit a mozgás hiányának tudtam be. Hiszen évek óta aktívan sportoltam, és azokban az időkben, amikor nem volt meg az alkalmam bármiféle mozgásra, szinte fizikai fájdalmat jelentett az egy helyben való állás.
Nem tudom pontosan, mégis mennyit voltam kint, de amikor visszaértem, a nappaliban Kacit találtam, mellette Zaynt és velük szemben Raymondot, aki előredőlve támaszkodott meg a térdein. Amikor a cipőmet lerúgva a lábamról közelebb sétáltam hozzájuk, egyből felém kapták a fejüket, és Ray volt az, aki először felpattant.
-                     Miért nem mondtad, hogy elvállaltál valami flancos melóhelyet egy felfuvalkodott hólyagnál? – támadt nekem, és olyan közel állt meg hozzám, hogy az orrom már szinte a mellkasát súrolta.
-                     Parancsolsz? – vontam fel szemöldökömet, és kibogoztam a hajamból a hajgumit, amit aztán a csuklómra húztam. Kaci és Zayn közben elhagyta a helyiséget, ezzel magunkra hagyva minket, hogy nyugodtan megbeszélhessük a dolgot. Bármi is volt az. – Milyen felfuvalkodott hólyag? – Tetszett a kifejezés, úgyhogy egy ideig még eljátszottam a gondolattal, mégis hogy nézhet ki egy ilyen izé.
Csak utána esett le, hogy itt bizony Liam Payne-ről volt szó, úgyhogy hamar rá kellett jönnöm, hogy akkor ez a bizonyos hólyag kurvajól nézett ki. Viszont rögtön mérges is lettem erre a hólyagra.
-                     Nemrég megcsörgetett egy bizonyos Liam J. Payne. Egyébként értékelném, ha magaddal vinnéd a telefonodat, amikor elhagyod a lakást, mert kurvára aggódtam – tette még hozzá, és egyik karjával átölelte a derekamat.
Nem válaszoltam semmit az óvó-védő szavakra.
-           És mit mondott? – A fenébe is! Volt egy ígéretem, amit nem tartottam meg. És bár pipa voltam  haha, Nike ruhákban , nem tehettem meg Grace-szel, hogy nem segítek. Még úgy sem, hogy a Liamtől kapott e-mailem kinyomtatott állapotában lifegett a hűtőajtón, mintegy figyelmeztetés, kivel nem kellene kezdenem. 
Egyből elkedvetlenedtem.
-       Hogy ha hazaértél, hívd vissza, mert illetéktelenekkel nem oszt meg bizalmas dolgokat.
-                     Bizalmas dolgok, mi? – nyögtem fel. – Mégis milyen bizalmas dolgaim lennének nekem Liam Payne-nel?
-                     Mi van közted és eközött a Liam között, T? – fonta össze izmos kezeit a mellkasa előtt, és összevont szemöldökkel vizslatta az arcomat.
-                     Egy fal. – Lőttem el a világon a legrosszabb poént, ami valaha is létezett. Hm, ugyanezt a díjat már kiosztottam egyszer. Az interjúmon Liamnél – jutott eszembe.
-                     Lépjünk egyet hátra. Magyarázat?
-                     Miért kell bármi olyannal is szolgálnom? Nem bízol bennem? Azt hiszed, megcsallak? Komolyan?! – tártam szét karjaimat kiábrándultan. Ismerhetne annyira, hogy sosem lépnék félre, még akkor sem, ha gondolatban már eljátszadoztam Liammel!
Enyhe hányinger fog el a gondolatra, viszont annyi boldogságom volt még, hogy a dologról sem Ray, sem Liam nem tudott, és ezt soha nem is engedtem volna meg nekik. Egyes egyedül Kaci az, akinek elmeséltem azt a bizonyos szexuálisan túlfűtött álmomat, és a lopott pillantásokat.
-                     Dehogy hiszem azt, baby! – nyögött fel, és arcát tenyereibe temette. Azt a hatást keltette, mintha fárasztanám, és ezt utáltam.
Voltaképpen ezt az egész helyzetet utáltam.
-                     De nem bízol bennem – jelentettem ki a nyilvánvalót.
-                     Jai szerinted bízott volna egy olyan dögös lányban, mint te, baszki?! – mordult fel, és a mögöttem húzódó pultra csapott. Ösztönösen összehúztam magam, és karjaimat a derekam köré fontam. Tudtam, hogy nem emelne kezet rám, viszont azt is, hogy nagyon heves természetű, és az agya is könnyen elborul. Azonban Jai neve hallatára egy pillanatra kihagyott a szívem, ezzel meggátolva a normális reflekcióban. Még mindig hatással volt rám, ugyanis ezt követően kétszeres gyorsasággal kezdte pumpálni a vért. Tudtam, többé nem láthatom, mégis, évek óta vártam, hogy visszatérjen, és velem legyen. – Mindenhol pasik legyeskednek körülötted, nem tudok mit kezdeni a helyzettel – rázta a fejét hevesen.
A szívem változatlanul kétszeres sebességgel vert, de azért még a hátára simítottam a kezemet, és megkíséreltem hangot is adni a gondolataimnak, amik össze-vissza futkostak az agyamban.
-                     Nincsen senki a világon, aki többet jelentene nekem egy Sivannél. Senki nem veheti át a helyeteket. – És őszintén szólva nem tudom, hogy ezt kire értettem, még akkor sem, amikor este ismét felhozta a témát, ezzel újabb kört futva.
Az elhunyt öccsére, aki valaha az egész univerzum volt a számomra, talán még annál is több vagy Rayre, akinek meg csak én voltam?
Azonban el kellett gondolkodnom Zayn tanácsán, amit még tusolás után kaptam tőle. Univerzum vagy Holdkráter?

Szerdai nap volt, november másodika, és miután hazaértem az egyetemről, már dobáltam is le magamról a felesleges gönceimet és egyebeket. Éppen egy Jim Carrey filmet néztünk a laptopomon Kacivel, amikor csöngettek. A szőke lány csak rám nézett, és azután vissza a képernyőre, miközben még jobban elkényelmesedett a kanapén, jóformán belefúrta a fenekét a bőrbe; ezzel is jelezve, ő bizony nem fog ajtót nyitni. Felmordultam, leállítottam a filmet, noha tudtam, Kaci úgyis el fogja indítani, amíg nem leszek a közelben. Feltornáztam magam, miközben magam köré fogtam egy szörnyen puha, barna plédet, és a bejárat felé csoszogtam. Egy trikó és egy bugyi volt rajtam csupán, na meg az elmaradhatatlan, térdig érő szőrmés zoknim. Tudtam jól, hogy a hajam olyan volt, akár egy szénaboglya, viszont úgy gondoltam, hogy aki ismer, az nem csönget, aki meg nem, az nem is számít, így hát a véleményére sem adnék.
Igen ám, csakhogy amikor kinyitottam az ajtót, hogy megnézhessem, ki volt az, magával Liam Payne-nel találtam szembe magam. És mielőtt még az arcába csaphattam volna az ajtót, ő kitámasztotta a cipőjével a nyílászárót, és szólásra nyitotta a száját.
-                     Taylor – köszönt egy félmosollyal – Hogy vagy?
-                     Mister Payne eljött a lakásomra megkérdezni, hogyan érzem magam? Wow, mindjárt én is felsírok – nyögtem fel, és hangom szarkasztikától csöpögött. Mérges voltam rá, amiért veszekedést okozott a kapcsolatomban, na meg a saját családjában és azért is, mert eddig még nem jelentkezett, miközben vártam rá. – Remekül, köszönöm. És maga?
-                     Kérlek, azt hittem, ezen már túl vagyunk – mordult fel halkan, hangja mélyen csengett. Testem minden milliméterét libabőr borította be, amikor a következő pillanatban immár a szemével és ajkaival is szélesen rám mosolygott, amint egy gyönyörű, illatozó rózsacsokor mellett egy dobozkát nyújtott felém. – Fogadd el, kérlek – tette hozzá, amikor már éppen ellenkezni kezdtem volna. Hangosan, megadóan szusszantam egyet, gyorsan a derekam köré tekertem a plédet, s így a kezeim szabadok lettek.
-                     Mi ez? – vettem át kíváncsian a dobozt is, a csokrot eközben az alkaromra fektetve, amint félreálltam az ajtóból. Nem voltam az ajándékok híve, pláne nem a lekenyerezésé, de úgy voltam vele, egy kis csokiért el tudok viselni pár perc bájcsevejt is. Felesleges pénzkidobás.
-                     Egy köszönöm is megteszi.
-                     Akkor is, ha nem vagyok hálás? – Oh, de még mennyire, hogy az voltam! Ray lerendezte volna egy SMS-sel, és nem jött volna el hozzám személyesen, hogy megkérjen valamire, vagy hogy éppen bocsánatot kérjen. 
Abban ugyan hirtelen nem voltam biztos, hogy mégis mi miatt, de úgy voltam vele, hogy egy ideig még mérges leszek.
-                     Tulajdonképpen igen – vont vállat, és egy pillanatra átnézett a vállam fölött. – Megzavartam valamit?
-                     Filmet nézünk – avattam be a férfit a nagy titokba.
-                     Sajnálom, amiért csak így betoppantam, és nem hívtalak fel előtte, de gondoltam, nem örülnél most nekem.
-                     Mégis beengedtelek – adtam a kétértelmű választ. Okos ember, biztos, hogy rájött: nem éreztem utálatot, amint az előszobámban szobrozott. És fingom sem volt az okáról, ami azt illeti. – Miért jöttél, egyébként?
-                     Elnézést akarok kérni – kezdte magabiztosan, noha a hangja megremegett. Elképesztően aranyosnak találtam, ahogy a kemény férfi, fess zakóban toporogva kereste előttem a szavakat, úgyhogy valószínűleg első útja ide vezetett valószínűleg ebédszünet alatt, és nagyra tartottam, hogy mégis próbálkozott, miközben sejtettem, nem volt könnyű számára meghunyászkodni.
Nem is tudtam, hogy ez volt a tervem  mármint valami érzelmet kicsikarni belőle , egészen addig, amíg meg nem történt. Teljes ellentmondás ez a pasi – gondoltam, és elmosolyodtam.
-                     Miért? 
-                     Mert kellemetlenséget okoztam. Nem gondoltam, hogy nem te vennéd fel a telefonodat, Taylor, és ne haragudj a hangnemért sem, amit használtam. Az otthoniért sem. Röstellem, azóta is meglehetősen kellemetlen érzés – Olyan fennkölten fogalmazott ez a pasi, hogy hirtelenjében száz százalékosan biztos lettem benne, az ágyban rettentően mocskos volt a szája. 
Majdnem féltékeny lettem az exnejére is, amiért megtapasztalhatta. 
Utána jöttem rá, hogy valószínűleg másokra is az lehetnék, úgyhogy hamar abbahagytam a képzelgést.
-                     Miért, volt valami baj? Rossz napod volt? – Hülye kérdés, Newstear! De akkor meg mi a fenének tettem fel? 
Hol hagyott a józan eszem?! És miért álltam előtte félig pőrén? Annyi szerencsém volt, hogy a melltartót azért magamon hagytam. Bár, ez inkább az ő szerencséje.
-                     Nem magyarázkodom – húzta félmosolyra ajkait, és esküszöm, majdnem megroggyant a térdem döbbenetemben! Hiszen ez azt jelenti, nem találja értelmét a felesleges szavaknak... Anyukám, Ray annyi mindent összehordott volna, hogy az csak na! Persze már az elsőnél leesne, hogy kamuzik.
Szörnyen rossz hazudozó volt, és elszomorított, amikor rájöttem, hogy éppen próbált átverni, még ha valami pitiáner dologról volt is szó. De Liam... mindennek ellenére, úgy éreztem, szárnyalt a szívem a kimondatlan gesztustól.
Hol volt eddig ez a férfi?! És hogy lehettek nekem ilyen gondolataim, miközben a barátom a műhelyben cserélte ki éppen a gumikat a kocsimon úgy, hogy csak halványan utaltam rá?
És miért nem zavart a gondolat, hogy úgy látott, ahogy? Nyilván azért, mert én voltam Taylor J. Newstear. Ilyen egyszerűnek kellene lennie. 
De rájöhettem volna már – soha, semmi nem ilyen egyszerű.

2017. április 1.

7. // Egyikük sem a monogámia híve

Halleloo,
Szombat, azaz új rész. Remélem, tetszeni fog, és hogy kapok majd egy-két kedves szót is. :) Mindig nagyon jól esnek a visszajelzések, ezzel tudom, hogy nem vagyok egyedül, úgyhogy ne féljetek elmondani, bejött-e vagy sem. :3 Szép hétvégét, skacok, és YASS már csak egy hét a tavaszi szünetig!:"D Végre!! Harryékhez (KATT) is igyekszem elkészülni a résszel még a hétvégén, drukkoljatok, hogy sikerüljön. ^^
Jó olvasást, babes! <3

maia mitchell and the fosters kép// Taylor N.
Amikor átléptünk a pláza bejáratán, céltudatosan indultam meg egy drogéria felé, hátha ott találhatunk valamit, mármint, mindig ott szoktam kezdeni, ha néhanapján idetévedek, viszont amikor a vállam fölött hátralesve észrevettem, Liam nem jött utánam, megtorpantam. Ráncba szaladt homlokkal sétáltam vissza mellé, és vártam, hogy magyarázatot adjon.
-                     Hova siettél ennyire? – kérdezte, és szeme körül összefutottak a nevetőráncok. Felhúztam az orromat. Ez a férfi kész érzelmi hullámvasút! Egyszer goromba, tartózkodó, fölényes, viszont ha úri kedve úgy tartja, vicces kedvében is el lehet kapni.
Hogyan működik ez?!
-                     Grace azért hívatott meg, hogy segítsek. Itt vagyok, de nem tudok nagyon mit tenni, ha nem engeded.
-                     Ki beszélt itt az engedésről? Megálltam, mert csak úgy elindultál, és azt sem mondtad, merre mész!
-                     Célirányosan a drogéria felé – bólintottam, hogy még komolyabban nézzek ki, és kezeimet összefontam magam előtt. – Ez az igazi problémád, vagy az, hogy nem mondtam, merre?
-                     A második – ismerte el, aztán ő volt az, aki végül nekiindult. Elkerekedett szemekkel néztem egyre távolodó alakját, most én voltam az, aki leragadt. Amikor Liam, aki igencsak kitűnt a tömegből – vagy lehet, csak számomra volt annyira feltűnő jelenség, pusztán azért, mert ő volt Liam Payne? – betért a boltba, gyorsan utána futottam.
-                     Mondanám, hogy nem értem, mire fel ez a szópárbaj, de valamiért úgy érzem, totál felesleges lenne – értem be a férfit, és a legközelebbi polcon lévő kosárban turkálva kezdtem neki úgy, hogy tulajdonképpen gőzöm sem volt arról, mégis milyen ajándékot kell keresnünk. Ő felém fordult, és barna tekintetét rajtam tartva keresett valamit. De mit? – Egyébként… nem azt mondtad még a kocsiban, hogy mégis képet szeretnél neki nyomtatni? Meg hogy óra, nyaklánc…?
-                     Te indultál meg ide, Taylor – mutatott rá a lényegre, és állával a bejárat felé biccentett.
-       Jó, de utána meg Ön volt az, Mister Payne, aki tényleg be is lépett ebbe a nyavalyás drogériába! – szóltam vissza, s a kijárat felé indultam, elköszönve a biztonsági őrtől. Liam biccentett neki, kezeit pedig hátul összekulcsolva követett lassú, megfontolt mozdulatokkal. Áh, nem, abszolút nem volt feltűnő jelenség! – Basszus, mindig ilyen lassú szokott lenni, Mister Payne? – gúnyolódtam ismét, amikor egy információs pulthoz léptem, és az érintőképernyős táblát megnyomva kerestem rá a létező legdrágább boltra, ami a plázában létezett, azt gondolván, az majd csak kielégíti az üzletember igényeit.
-                     Tetszik a megnevezésem, Miss Newstear – ért mellém, és felkarja az enyémhez simult. Végigfutott rajtam a hideg, bársonyos hangja végigsimogatta hallójáratomat. Megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon az agyam, majd rögtön utána a férfi felé fordítottam az arcomat. Mi a fene volt ez a reakció? – kérdeztem magamtól döbbenten. – Táska? Nyaklánc? Karperec? – soroltam, egyre lejjebb görgetve a hatalmas képernyőn, miközben fél szemmel körbelestem, s tekintetemet végigjárattam a körülöttünk lézengő rengeteg emberen, ki tudja, mit keresve, s mit nem találva.
-                     Megfelel.
-                     Király! – dünnyögtem, és már inkább szóvá sem tettem, hogy a lenyűgöző Lamborghinijében még másról volt szó, hiszen most komolyan! Az ő nővére, és ha olyan személytelen ajándékot akar adni neki, mint amilyen felé elindultunk, akkor hát tessék. Én igazán nem fogok az útjába állni – gondoltam. Azonban nem is én lettem volna, ha végül nem harcolok addig az igazamig, míg az övét meg nem másítja.

Másfél órával később egy kávézóban ültünk, tisztes távolságra egymástól. Liam a fekete kávéját kortyolgatta, én pedig a nemrég vett könyvem hátoldalát olvasgattam, jobb ötlet híján. Esküszöm, sosem voltak gondjaim a társalgással, de amióta megismertem ezt a pasast, megkérdőjelezem a nyitottságomat!
Ez pedig nem volt ínyemre. Bár az sem, hogy mindvégig magamon éreztem a férfi tekintetét.
-                     Ha itt végeztünk, hazavigyelek vagy vissza a Chokerhöz?
-                     Hm? – kaptam fel a fejemet. Amikor Liam elismételte a kérdését, már válaszolni is képes voltam. – Igen, haza, kösz. Mellesleg…
-                     Igen, tetszeni fog neki, viszont venni fogok neki egy órát attól még, úgy érzem.
Megvontam a vállamat.
-                     Nem is tudom, de ha például nekem lenne a szülinapom, nem biztos, hogy örülnék valami olyannak, amit én is meg tudok venni magamnak, és ráadásul még tök izé… személytelen is… − filóztam hangosan, és közben a turmixomat kavargattam.
-                     Mázli, hogy a tieddel nem kell behatóbban foglalkoznom, nem? – kérdezett vissza éllel a hangjában.
-              Mázli, hogy édesanyád jobbnak látta, ha a segítségemet kéri, nem?
-                     Mázli, hogy nem volt rá szükségem!
-    Basszus, mázli, hogy egy felnőtt, érett férfivel beszélgetek, akinek olyan baromi fontos a munkája, hogy közben magasról tojik a tulajdon kislányára, akinél csodálatosabb nem létezik ezen a nyomorult világon, nem?! – emeltem fel a hangomat és alig akartam elhinni, hogy ez a beszélgetés tényleg lezajlott. Hány évesek vagyunk, ugyan már!
Ez egy kész vicc!
-                     Oh – pillantott a karórájára. – Mázli, hogy letelt az időd.
-                     Milyen időm? – masszíroztam az orrnyergemet, egy nagy sóhajt hallatva. Kezdett elfogyni a türelmem, de egyébként sem arról voltam híres, hogy olyan nagyon sok lenne a tarsolyomban.
-                     Amit a nap folyamán velem tölthettél.
-                     Miért, ilyen megszabott időkorlátaid vannak? – kérdeztem vissza kapásból, és az asztallapra könyököltem. – Gondolom most rohansz az irodádba és lerendezel valami szörnyen fontos megbeszélést, majd talán, de csak talán este kilenc tájékán hazaérsz, amikor a lányod már megvacsorázott és le is feküdt, másnap pedig panaszkodsz, amiért már fel sem ismer. – Hangon gunyoros, és büszke voltam magamra azért, mert egy mondatba bele tudtam sűríteni minden olyan kérdésemet, amit egyszerűen nem voltam képes megérteni vele szemben, s ami a közösen eltöltött nap folyamán már éppen eléggé kikívánkozott.
Amikor Liam nem válaszolt, csupán idegtépően bámult a továbbiakban is, mély levegőt vettem, s nagyon igyekeztem lenyugodni. Lehet, csak rá kellett volna gyújtanom, nem tudom, de Payne-nek sikerült néhány pillanat alatt kihoznia a sodromból olyannyira, hogy még azt is megkérdőjelezzem, tényleg el akarom-e vállalni azt a vacak munkát? Ér ez nekem ennyit? 
Hiszen mindezidáig azt hittem, ez a férfi senkit sem tud szeretni, azonban szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy csak engem nem.

A kérdésemre csak akkor találtam meg a választ, amikor hazaérve benyitottam az ajtón. Úgy gondoltam, ekkorra már elegendő indokom volt elutasítani az ajánlatot, hiszen tudtam, hosszútávon nem fogom kibírni ezt a kötözködő, nagy gyereket, akit történetesen Liam James Payne-nek hívnak – még korábbi elhatározásommal is szembe mentem volna, lévén, nem vagyok hajlandó egy olyan emberen segíteni, aki ezt direkt megnehezíti –, azonban amikor megpillantottam a parkettán ücsörgő Kacit, aki pont velem szemben helyezkedett el, nagyjából az ajtóval szemben… máris el kellett gondolkodnom a dolgokon. Hiszen legjobb barátnőm kezében egy rakat, minden bizonnyal frissen felbontott számla kapott helyet, és amikor mellé kuporodtam, elvettem egy részét és fel is nyitottam azokat, világossá vált: Apukám, nekünk nagyon szükségünk volt arra a pénzre, amit Liamtől kaphattam volna a munkámért!



Képtalálat a következőre: „liam payne 2016”// Liam P.
Nem tudtam mást nézni, mint Taylor fenekét. Ahogy gyorsan kapkodta hosszú, vékony lábait egymás után a boltot megrohamozván, úgy éreztem, mintha a hátsója csak velem incselkedne, ő pedig ezt tudatosan tette volna. Persze tisztában voltam azzal, hogy ez nem így volt, viszont elgondolkodtam egy pillanatra. Mi lenne, ha mégis? Én lennék a harmadik férfi mindössze egy sacramentoi éjszaka lefolyása alatt, akit az ágyába enged? Szép…
De nem annyira, mint a lány, amikor elmélyülten tanulmányozott minden hülyeséget, amit csak leemelt a polcról, s elolvasgatta a szöveget, amit rányomtattak. Olyan nagyon felesleges volt, és pontosan tudtam, ő sem gondolkodott el a holmik megvásárlásán, mert szemöldökét folyton összevonogatta, és fejét picit félredöntve nézelődött, amiről gondoltam, nem volt egy tudatos mozdulat; s ez csak még aranyosabbá és mulatságosabbá tette. Én meg persze azonnal észhez tértem, amikor már túl régóta bámultam őt, s gondolkodtam el azon, mégis hogyan generálhatnék olyan gyermeki vitát, amellyel az őrületbe kergethetem őt. Volt már esélyem rájönni, milyen jó érzés volt az, amikor bosszankodott és tudom, ez nem túl úriemberhez méltó hozzáállás, de ha egyszer így volt? Élveztem, amikor felhúzta magát, és amikor veszekedett velem  amikor visszaszólt, mert akkor éreztem a hosszú idő óta nem jelenlevő életet magamban, s azt a jellegzetes virágzást a szívemben, aminek a hiányától kikészültem. Az igazság az, hogy szerettem veszekedni, de azt is hozzá kell tenni, hogy senkivel nem csináltam olyan szívesen, mint Taylorral.
Viszont el kellett gondolkodnom, megéri-e ez nekem, hiszen szemlátomást ez őt annyira nem boldogította, még csak negyed annyira sem, mint például engem, viszont bennem volt valami olyan gomb, melyet nem találtam, s emiatt nem is tudtam lekapcsolni – s éppen ez okból nem álltam le. És mindeközben erősen küzdenem kellett, nehogy hangosan is felnevessek, ami sokkalta nehezebb volt, mint a tulajdon munkám, úgy összességében. Hiszen az már nem volt megerőltető, mert magától jött, még ha szörnyen sokat is kellett vele foglalkoznom. Rendben, nem „kellett”. Azonban úgy ítéltem meg, könnyebben túl tudtam élni a napjaimat, ha volt is mivel foglalkoznom.
Azonnal eszembe jutott erről Jodie, ami miatt elkomorodtam. Vele kellett volna naphosszat foglalkoznom a munkám helyett, viszont a játékommal mindössze annyit értem el, hogy valószínűleg már Taylor sem akarta annyira, mint azelőtt. S emiatt csak büszke lehettem magamra – na meg arra a fene nagy eszemre!
Amikor Taylor megmondta, merre lakik, szótlanul kanyarodtam ki a főútra. Tudtam, merre kellett mennem, úgyhogy a GPS sem vonta el a figyelmemet. Taylor lehajtotta a napellenzőt, majd megnyomva a műszerfalon középső, tekerős gombot, bekapcsolta a rádiót is. Tulajdonképpen meg kellett volna döbbennem, amiért meg sem kérdezte, egyáltalán megteheti-e, de aztán rájöttem, ez az apró kis gesztus valójában csak megmelengette a szívemet.
Olyan volt, mintha minden nap, amikor a kocsival utazunk, ő végrehajtja ezt a néhány mozdulatsort, miután hátul, a gyerekülésben ülő Jodie megkérte rá. Mintha zsigerből jönne, minden probléma nélkül. Mintha az, ami az enyém lenne, az övé is.
Mintha ő is az enyém lenne.
Mintha nem ment volna el az eszem.
Mintha Lorelai sem ment volna el.

Azonban ez a gondolatsor akkor bukott meg, s süllyedt vissza kétszer olyan mélyre, ahonnan jött, amikor megérkeztünk a megadott házszám elé. Taylor halkan elköszönt, és meg sem várva, hogy én magam nyissam ki neki az ajtót, vagy egyáltalán bármit csináljak, amivel plusz pontot szerezhetnék, vagy egyáltalán csak ne emlékezzen rám tahóként, ő kipattant. Elkerekedett szemekkel dőltem előre, hogy utána nézhessek, majd felhorkantottam.
Két férfi várt rá, akik amint meglátták a közeledő lányt, egyből felpattantak a lépcsőről, ahol addig várakoztak. Az egyik, már ha emlékezetem nem csalt Zayn volt, akivel a nap elején láttam  akit a barátjának hívott , s a másik, aki pedig az első találkozásunk alkalmával érte jött, és elviekben tényleg Taylorral volt; akinél már akkor eldöntöttem, utálni fogom, noha ez nem volt kifejezetten jellemző rám akkoriban.
Csak elvétve. Mindössze azok nyerték el a gyűlöletemet, akik rászolgáltak. 
Viszont akkor hogyan is álltunk?
Olyannyira felhúztam magam pár századmásodperc lefolyása alatt, hogy a következő pillanatban már az utca végén jártam, és volt egy olyan tippem, miszerint vastag gumicsíkot hagytam magam után, amint elindultam. Olyan szorosan markoltam a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjbegyeim és a kiábrándultság szürke köde lebegett csak a szemem előtt.
Ahogy a két férfi köszöntötte... Az egyik megölelte, a kreol meg csak nézett. De nem Taylort – nem, mindinkább engem. És a tekintetét egyszerűen nem lehetett félreérteni. Olyan volt, mint amikor én megláttam, ahogy Lorelai hazaérkezett a spanyol üzlettársammal, még nem sokkal Jodie születése után. Nos, ez a fiatal srác pont úgy nézett be a kocsiba, mint ahogyan egykor én tettem, míg a másik a csodálatraméltó lányt tartotta a karjai között, azt a lányt, akit hirtelenjében nem akartam újra látni. Hiszen olyan volt, mint a volt nejem. Pont olyan. És kinek kellene még egy csalódás és fájdalmasan eltelt évek tömkelege  másodszor is?!


Két hét telt el, amióta nem láttam Taylort, és az eltelt idő alatt tökéletesen volt időm rájönni arra, mennyire nem volt szükségem rá az életemben. Megvolt mindenem, amit valaha akartam, de sosem volt rá szükségem, és nem hiányzott egy olyan zavaró tényező, mint a lány, azokkal a kecses lábaival és a nagy szájával. Az a nyavalyás akcentusa meg csak hab volt a tortán!
Hajnali négy óra volt, amikor felkeltem. Tudtam, nem lennék képes visszaaludni, egy ideje már az álmaim sem voltak tiszták, és az alvással is hadilábon álltam, úgyhogy amint elvégeztem az általános reggeli teendőket, a nappali felé indultam, ekkor már a köntösömben, hogy azért mégsem alsóban mászkáljak. Igyekeztem nagyon halkan mozogni, miközben elkészítettem a kávémat, majd elővettem a macbookomat, és mivel még reggel volt, a kanapé felé indultam. Leheveredtem, s elnyomva egy ásítást, felnyitottam a laptopot, aztán beleittam a forró italomba is.
Nagyjából háromnegyed óra telhetett el, én addig pont átnéztem az egy hónapra előreszóló terveket, amiket Horan nem is olyan régen küldött át. Mindent rendben találtam, úgyhogy amint kiküldtem az e-mailt a program tagjainak és válaszoltam Horannek is, összecsuktam a macbookot. A bögrét a mosógépbe pakoltam, elindítottam a gépet, aztán a faliórára vetve egy pillantást megállapíthattam, itt volt az ideje átöltöznöm, hogy aztán elindulhassak az irodába.

Este fél kilenc volt, amikor hazaértem. Fáradt voltam, és másra sem vágytam, mint egy jó erős kávéra, tudva, az estém is igencsak kemény lesz, hiszen másnapra vártuk a lengyel ügyfelünket, és még el kellett készülnöm az anyaggal, ami csak Isten tudja, hogyan, de kiment a fejemből. Emiatt frusztrált lettem és az égvilágon senkihez sem akartam hozzá szólni, mivel még soha nem fordult elő velem, hogy a munkámmal kapcsolatban megcsúsztam. Hirtelen ötlet szerint ezt is Taylor számlájára írtam, pedig már régen nem hallottam felőle, és nem is kellett volna, hogy érdekeljen, vagy hogy egyáltalán gondoljak rá. 
Mégis megtettem, ami megdöbbentő volt, hiszen hányszor is találkoztunk mi ketten? Hányszor is láttam azt a kecses alakját? Nos, nem tudom, hogy azalatt a kevesebb, mint öt alkalom alatt hogyan sikerült ennyire felhívnia magára a figyelmemet, de elég rendesen sikerült belegabalyodnom, már csak a gondolatába is.
Méginkább zabos lettem, amikor eljutott a tudatomig, nem igen volt miért mérgesnek lennem rá. Igaz, hogy nem jelentkezett, de őszintén, mit vártam? Csak magamnak köszönhettem – na meg annak a szó szerint elutasító e-mailnek, amit küldtem –, mint ahogyan azt is, hogy amikor odaadtam a nővéremnek a drága karórát, nem volt tőle boldogabb, mint a Taylor által javasolt ajándéktól, amit ugyan száj húzogatva, de odaadtam. És tessék... még jó, hogy megtettem!
Amiatt viszont jogosan lehettem rá mérges, hogy nem jelent meg Chloe születésnapján, miközben meg volt hívva. Erre nem lehetett mentség, még az sem, hogy dühös volt rám, tegyük hozzá, ő sem teljes mértékben jogosan. Ráadásul Jodie is kérdezősködött felőle, én pedig nem tudtam mit válaszolni a lányomnak arra a kérdésre, hogy „miért nem jött hozzá Tay?” Ki tudja. Én csak abban voltam biztos, hogy bár zavart a gondolat, de úgy éreztem, nem tudtam biztosan, hogy ha megláttam volna, örültem-e volna neki vagy sem. Ott volt neki a párja és Zayn is, akiről még mindig nem tudtam semmit, pedig kitartóan kerestem. Úgy tűnt, a baráti társasága igencsak elzárkózott a külvilág elől. És mivel a harmadik félnek nem tudtam a nevét, kénytelen voltam beérni annyival, hogy a kreol Malik vezetéknévvel született. Többel nem.
Még csak bele sem mertem gondolni, mégis milyen lehet ez a hármas-kapcsolat, mivel a jelek szerint a másik kettőt nem igen zavarta a helyzet. Talán egyikőjük sem a monogámia híve?
Amint levettem a cipőmet, már eljutottam arra a pontra, hogy biztos voltam abban, nem örülnék a viszontlátásnak, mivel én igenis a monogámia híve voltam!
-                     Apuci – rohant felém Jo kitárt karokkal. Felsóhajtottam, és leguggolva kaptam az ölembe. – Hol voltál?
-                     Ahol minden nap – dünnyögtem. Nyomtam egy puszit Jodelle hajába, majd megpróbálkoztam a lerakásával.
Csakhogy ez nem jött össze. A lányom foggal-körömmel kapaszkodott belém, már attól féltem, elszakítja a drága öltönyömet.
-                     Kislányom, apának most dolgoznia kell – szóltam hozzá gyengéden, egyelőre még türelmesen. Aztán Jo a lábamra ült, karjaival és lábaival pedig átfonta a vádlimat. Orrnyergemet masszírozva, lehunyt szemekkel emeltem arcomat a plafon felé. – Jo, kérlek. Engedd el aput, jó?
-                     Játszunk pacisat, apuci? – kérdezte kislányosan magas hangján, és fülig érő, vágyakozó mosollyal pillantott fel rám, állát a lábamnak támasztva. Mikor megráztam a fejemet, még szorosabban kapaszkodott. – Kérlek, apuci.
-                     Apuci most elfoglalt, Jo. – Ha nem lettem volna eszemnél, eljátszottam volna a gondolattal, hogy egyszerűen lerázom magamról. Az emeletre vágytam, zárt ajtók mögé, hogy nyugodtan, csendben végezhessem a feladatomat. Nem volt kedvem játszani. – Kérlek szépen, engedd el aput…
-                     Mama azt mondta, játszol velem! – görbült lefelé a szája sarka. A türelmem meg egyre inkább fogyott. – Sosem játszol velem.
-                     Kezd elegem lenni abból, hogy megtanultál folyékonyan beszélni – morogtam, és két kézzel a hajamba túrtam. – Még egyszer kérem, Jo. Engedd el aput… Majd holnap játszunk – dobtam még be az adu-ászt, és most az egyszer esküszöm, komolyan is gondoltam.
Nagyjából.
-                     Apuciii – nyújtotta el az „i” betűt hosszasan, egyre magasabbra szárnyaló hangon. Először még csak halkan morogtam, de miután már körübelül egy percnél jártunk, nem tudtam tovább visszafogni magam. Kitört az a felgyülemlett feszültség, amit az eltelt két hét során felhalmoztam magamban a munkámmal és minden egyébbel kapcsolatban.
Annyiban voltam én a hibás, hogy ezt a lehető legrosszabb emberen vezettem le.
-                     Jodelle Kiera Payne! Ha azt mondom, nem, akkor nem! Most volt elég, kislányom! Menj a szobádba! – kiabáltam az emelet felé mutatva, s a következő, amely a szemem elé került, az a lányom megszeppent orcája, majd kibuggyanó könnyei voltak. Aztán azon nyomban feltápászkodott, és a nappaliba rohant, de olyan sebesen, hogy szinte alig bírtam felfogni.
Hirtelen kapott el a bűntudat, szörnyen szégyelltem magam. Olyan mély levegőt vettem, hogy féltem, belém sem fér, s utána indultam.
Azonban ami ott fogadott, az jobban meglepett, mint Donald Trump bátorsága az eltelt napok során. Ugyanis a kanapé végében egy olyan lány üldögélt a hangosan síró lányommal az ölében, akit tényleg nem hittem, hogy még aznap látni fogok.
Taylor úgy ölelte magához Jodie-t, mintha azzal bármit is elérhetne. Úgy ölelte az apjától megrémült kislányt, mintha az élete múlna rajta. S amikor őzbarna íriszeit rám vezette, tekintetében nem láttam mást, mint őszinte megvetést.